Ha majd az utókorból szemléljük az Orbán-korszakbeli tüntetéseket, jelzőkkel kell ellátni őket. A két leghatásosabb közül a tizenöt és fél hónappal ezelőtti netadósnak a felvillanó mobilok kölcsönöznék a telefonost. Zavarban lennénk azonban, ha az elmúlt hét végi tüntetést kéne jelzősíteni. Kézenfekvő az esernyős, de az ötperces is. A csönd hosszáról írtam tegnap jegyzetet, azóta is zajlik róla a vita.

A közösségi oldal üzenőfalán ismerőseim névvel vállalták a véleményüket, az Index fórumán ismeretlenek álnéven fejtették ki az álláspontjukat. A forma szempontjából csupán annyi a különbség, hogy a nevesek tapintatosabban fogalmazták meg azt, amit a névtelenek otrombán. Safinak becézett újságíró kollégám, aki néhány éve kitelepült Izraelbe, ezt írta: „A mi televíziónk átengedte az együttlét és a feszültség örömét.” Rádiós olvasóm, Cs. Péter „elcsépeltnek és semmitmondónak” nevezte az öt helyett egypercesre javasolt csöndet. A névtelenek egyike viszont „az Orwelltől átvett gyűlölet öt percéről” értekezett. Ugyanezt több kommentelő is cifrázta. Az a bajom ezekkel a hozzászólásokkal, hogy a látszat ellenére egy tőről fakadnak.

Akik rokonszenveztek a pedagógusokkal, akár még háromezer kilométernyi távolságból is együtt rezdültek az ázó-fázó tömeggel. Merényletként élték meg, ha valaki itthon, a képernyő előtt ülve tévészerűtlennek véli az ötperces csöndet. Akik viszont az oktatási kormányzat felől látták a Parlament előtt tiltakozó pedagógusokat, az elnyújtott csöndet provokációnak tekintették. Csakhogy a Médianapló szakmai rovat. Egy médiatanár másfél évtizede így tartja a kapcsolatot volt és jelenlegi tanítványaival. Olyan emberekkel, akik a nyilvánosság intézményeiben keresik a kenyerüket, és alkalomadtán vagy szervezik a felvonulásokat, vagy tudósítanak róluk.

A tüntetések gyermekbetegsége a befejezetlenség, a lezáratlanság. Ezt gyógyította meg az ötperces csönddel Sándor Mária, a fekete ruhás nővér. E sorok írója pedig azt mérlegelte, vajon a húszezer tüntető vagy a félmillió tévénéző szempontját kellett volna-e figyelembe venni. (Mindkettő mellett szólnak érvek.) Sokatmondónak és korántsem elcsépeltnek tartom az egyperces csöndet, amelyet évtizedekkel ezelőtt a rádiósok találtak ki. Erről írtam tegnap harminc sort, és nem arról, amit sugall a politikai értékrendszerem. Úgy rémlik azonban, hogy a kommentelők eljutottak abba a lélektani állapotba, melyben majd’ minden világnézeti dimenzióba szűrődik át. Kár értük.