A hazai tüntetéskultúrának van egy megoldatlan mozzanata. Vajon a szervezők hogyan búcsúzzanak a hullámzó tömegtől? Nemrégiben például egy fővárosi megmozdulás utolsó szónoka (bőrkabátos, vörös sálat viselő, szabad szájú fiatalember) így köszönt el a tüntetőktől: „Menjetek a p….ba!” A kifejező mondatot nem a résztvevőknek szánta. A befejező eszmefuttatásához tartozott, amelyben az Orbán-kormány híveit ostorozta a maga keresetlen módján. Igazán kár, hogy mi a tömegben magunkra értettük, és morgolódva távoztunk a térről.

A dramaturgiai megoldatlansággal magyarázható, hogy amidőn néhány napja a fekete ruhás nővér körül csoportosulók Szegedről tértek vissza a fővárosba, a kisbuszon valaki azt javasolta, hogy a közelgő pedagógustüntetést tíz percig tartó csönddel kéne megkoronázni. Sándor Mária elfogadta az ötletet, de óvatosságból megfelezte az időtartamot. Így lett az ötperces csönd főszereplő a tüntetéssel foglalkozó jegyzetekben. Kitűnő szerzők nevezték fölemelőnek, hátborzongatónak, katartikusnak, megrendítőnek, megtisztítónak az utolsó mozzanatot. Nem vitatkoznék velük, mert elképzelhető, hogy a Parlament előtti téren szorongtak az esernyők alatt. Az üvöltő csendben koppantak az esőcseppek, ők pedig elmerültek a gondolataikban, vagy egymás arcát nézték.

Csakhogy a képernyő előtt ülve nem lehetett hallani az esőcseppek szabályos, egyhangú koppanását, és a tüntetők arcát sem lehetett látni, mert az esernyők alatt kerestek menedéket. A helyszíni eseményeket itt bent, a szobában nem koronázta meg az öt percig tartó csönd. Azt éreztem inkább, hogy valamit nem sikerült végiggondolni. Vajon az ilyen helyzetben kinek az érdekeit kellett volna figyelembe venni? A mintegy húszezer tüntetőét, akik között bizonyára ott voltak a publicisták is? Vagy a félmilliónál több nézőét, akik a tömegmegmozdulást egyedül közvetítő ATV műsorát kísérték figyelemmel?

Nem véletlenül találták ki a rádiósok, majd a tévések az egyperces csöndet. A sportesemény vagy politikai rendezvény résztvevői felállnak, és csöndben elbúcsúznak az elhunyt sportolótól, főszurkolótól, egyesületi vagy pártvezetőtől. A képernyő előtt ülők is átérzik a helyzetben rejlő katarzist, és a médium gazdasági igazgatója is elviseli az egyperces „üresjáratot”. Miközben tisztelettel adózom a publicisták őszinte, bensőséges, meghatott mondatainak, ha a fekete ruhás nővér helyében ültem volna a kisbuszon, a felezés helyett megtizedelem az egyébként zseniális ötletet.