„Cirkusz”, „balhé”, „provokáció”, „a résztvevők alacsony száma” - ilyen megjegyzéseket olvastam, hallottam a kormánypárti médiumokban. Nincsenek hiteles adataim a szerdai megmozdulásokról, mert a legtöbb tudósító „elfelejtette” fölbecsülni a tiltakozók számát. Jobb híján abból indultam ki, hogy az országos tüntetéssorozatot kezdeményező miskolci tanárok nyílt leveléhez hatszáz tantestület és aláírásával harmincezer tanügyi dolgozó csatlakozott. Közülük nem mindenki ment ki szerdán az utcára, hogy bőrig ázzon.

Talán el is fáradtak a délelőttre, kora délutánra időzített értekezleteken, amelyeket a tankerületi vezetők hívtak össze, hogy az elégedetlenkedő tanerők inkább a nyilvánosság kizárásával füstölögjenek. Ráadásul az iménti számok sem biztosak, mert tegnap hallottam a közszolgálati rádióban, hogy mindössze négyszáz tantestület és húszezer tanügyi dolgozó azonosult a tüntetők céljaival. Ahhoz képest, amennyit tegnapelőtt megtudtam a tizenegy városban lezajlott megmozdulásokról, pótlólag annyi azért kiderült, hogy Pécsett, a Színház téren mintegy ötszázan áztak-fáztak, Szombathelyen pedig százharmincan. Ez adta az ötletet, hogy fellapozzam a Médianapló bejegyzéseit.

2014 októberében szintén összegeztem a netadó-tervezet ellen tiltakozókat - a mostaninál nagyobb sikerrel. Tizenöt hónapja Pécsett ezerkétszázan tódultak ki az utcára, ez aránylik a szerdai ötszázhoz. Szombathelyen az ezerháromszáz viszonylik a százharminchoz. Szegeden ezerötszáz-ötszáz az arány. Nem használnám persze a cirkusz, a balhé és a provokáció kifejezést, nem is bagatellizálnám a tanszabadságért tüntetők számát. Csupán azon tűnődöm, vajon az említett okokon kívül még mivel magyarázható a nyilvánvaló visszaesés. Két eseményt vettem észre a legutóbbi évtizedben, amely megmozdította az egész országot.

Az egyik a vizitdíj elfuserált ötlete volt, alkalmanként háromszáz forintot kellett volna leperkálni. A másik a netadó-tervezet nyomán kirobbant felháborodás, amely havonta hétszáz forinttal terhelte volna meg a pénztárcánkat. Elképzelhető, hogy miután az állam alaposan megadóztat bennünket, olyannyira zokon vesszük a néhány száz forintos sarcolási kísérletet, hogy kivonulunk az utcára? Ha viszont közvetve teszi próbára a teherbíró képességünket, és a gyerekeinket-unokáinkat vécépapírral, krétával, szivaccsal és a nyomtatónkon sokszorosított tankönyv-részlettel kell iskolába küldeni, akkor inkább otthon maradunk, és a képernyő előtt ülve sajnáljuk az ázó-fázó tüntetőket.