Nemcsak az évtől búcsúzom, hanem ifjúkorom egyik fontos szereplőjétől is. Amidőn e sorok megjelennek, éppen kezdődik a János fölötti szertartás. Nem leszek ott, mert irtózom a temetésektől, de képvisel a fiam, aki a példaképének tekintette, és az első feleségem, aki az ő volt feleségének mindmáig a barátnője.

Az egyik legnépesebb civil mozgalom, a Magyar Kerékpáros Klub megteremtőjét több mint négy évtizede ismerem. 1974-ben ugyanabba a házba vetett bennünket a sors. Négyemeletes, lift nélküli volt a mátyásföldi Centenárium-lakótelepen, a kétszobás lakásokban elfértek az akkor még gyermektelen házaspárok. Négy család járt össze. A külkeres Jánosék, akik később elváltak, az orvosok, akik szintén, az újságíró és a szociológus, akik tíz év múlva ugyancsak elváltunk, és egy mérnök-tanár pár, akik együtt maradtak. Gyakran buliztunk, még gyakrabban szaladtunk át egymáshoz lisztért, cukorért, sóért, kenyérért, jó szóért - élveztük a pályakezdő értelmiségiek életét. Aztán, ahogy jöttek a gyerekek, nagyobb lakásba költöztünk, ki ide, ki oda a kétmilliós városban. Az emberi kapcsolatok lazultak ugyan, de azóta is figyelemmel kísérjük egymás életét. Most már a baráti társaság egyik tagjának halálát is.

A fiam azért választotta példaképnek Jánost, mert profi kerékpárosnak készült, és tőle szemléletet is tanulhatott. Szorgalmasan kerekezett, hatalmas és izmos combot növesztett, felhagyott azonban a karrierrel, mert az első versenyén tömegesésbe keveredett. Megúszta ugyan néhány zúzódással, de az élsport helyett a közgazdaságtant és az üzleti életet választotta. Azóta is sokat biciklizik, benne volt a Critical Mass-ekben, amikor feltűnést keltő tízezrek pedáloztak végig a fővároson. Példaképe nyomában hajtott az összes frissen betonozott kerékpár-úton, amelyet János megkerülhetetlen mozgalma kezdeményezett. Ha nagy ritkán összefutottunk az immár őszbe csavarodott szakállú civil aktivistával, nem gondoltam, hogy olyan emberrel beszélgetek, aki megváltoztatja a budapesti utca képét, átrajzolja a magyar főváros térképét - szalonképessé teszi a kerékpározást.

Tudtuk, hogy olyan helyen van az a fránya daganat, amelyet nem lehet operálni. János halála nem ért meglepetésként bennünket, készültem is arra, hogy mivel mentem majd ki magam a temetéséről. Most mégis úgy érzem, legföljebb annyi a mentségem, hogy ezzel a világhálón visszakereshető néhány sorral talán az utókor számára is megörökítem a nevét.