Tegnap este a Hír TV-ben két tanítványom beszélgetett. Veiszer Alinda könnyen megjegyezhető című műsorában, az Alindában lapozgatta a vele szemben ülő Nagy József frissiben megjelent interjúkötetét, A Vak Komondor országát. A szegedi korszakban ismertem meg őket.

A József Attila Tudományegyetemen nagy volt a túljelentkezés kommunikáció szakra. A nemrég érettségizettek szorongva, izzadó tenyérrel léptek a felvételi bizottság elé. Ekkor jelent meg az ajtóban egy közepes termetű és meglepően izmos lány. Még ki sem nyitotta a száját, de a bizottság elnökeként már tudtam, hogy ősszel találkozunk vele. Mosolygott, és zsenge korához képest valamiféle aurát árasztott. Kiderült, hogy Gödöllőről érkezett, és irányítót játszik a kosárcsapatban. Aztán beosztották hozzám, és bár a csoportjában mások is tehetségesnek hatottak, ő volt az egyedüli, aki nem leckét, hanem cikkeket írt.

Mostani beszélgetőpartnerével Kispesten találkoztam, a szegedi egyetem kihelyezett tagozatán. A szomszédos kerületből járt át, és ahhoz képest, hogy nappal iskolában tanított, a csoportjában ő vette legkomolyabban a tanulást. Nagyon újságíró akart lenni, és ő is cikkeket írt a lecke helyett. Neki úgy szóltam bele az életébe, hogy amikor Mester Ákos, a 168 Óra főszerkesztője tehetséges diákot kért, őt ajánlottam. Le is húzott vagy tíz évet a hetilapnál, aztán Zoom címmel portált alapított, amely pénzügyi nehézségek miatt kimúlt. Azóta elismert parlamenti tudósító egy digitális újságnál, amely többször is változtatta a nevét, jelenleg 24.hu-ként fut.    

Tegnap este fél órát beszélgettek. Nem érintették a közös alma mátert, mert akadt más közös témájuk. Szenvedélyük, az interjú, melynek elszánt művelői. Velük ellentétben sok újságíró hajlamos harmincöt körül abbahagyni a nyilvános beszélgetést. Miért keresné olyanok társaságát, akik bedolgozták magukat egy-egy szakmába, és tanulhatna tőlük? Így lesz a magát túlbecsülő újságíróból botcsinálta publicista, aki arról is véleményt mond, amihez nem ért, legföljebb konyít hozzá. Alinda és József távol tartja magát a publicisztikától. Ismert emberek társaságát keresik, hogy portrét rajzolhassanak róluk.

Ezzel magyarázható, hogy nyitottságukkal, műveltségükkel, kíváncsiságukkal, csipetnyi iróniával tarkított beszélgetéseikkel nagyobb esélyük van kötetben megjelenni, mintha lapos jegyzeteket halmoznának két könyvborító közé. Szakmai elégtétellel tölt el, hogy inkább formálják mások véleményét, mint mondják a magukét.