A születésnapi köszöntők között sok a tanítvány. Nincs ebben semmi meglepő. Idestova negyedszázada tanítok, hét felsőoktatási intézményben négy-ötezer kommunikáció szakos diákkal találkoztam. A meglepő inkább az, hogy végül is médiatanár lettem.

Az egyetemen nagyon jól ment a történelem, el is határoztam, hogy a gyakorlóban elkápráztatom a gimnazistákat. Alaposan felkészültem az órákra, de azt vettem észre, hogy csak néhány középiskolás arcára ül ki az érdeklődés. A többség udvariasan hallgatta az előadást, akik pedig a „mocsárban” tartózkodtak, látványosan unatkoztak. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nem leszek tanár. Megértettem, hogy az igazi pedagógus képes az egész osztály figyelmét lekötni. Dolgoztam kutatóintézetben, szerkesztettem újságokat, írtam könyveket - és a tanításra csábító lehetőségeket elhárítottam. Nem gondoltam volna, hogy ebből az eltökéltségből Havas Henrik mozdít ki.

A neves műsorvezetőről sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy ötletért a szomszédba jár. Amidőn megalapította a szegedi egyetem fővárosba kihelyezett tagozatát, fejébe vette, hogy azokat alkalmazza, akiket a rendszerváltás viharai kibillentettek a főszerkesztői székből - elvégre csak tudhatnak valamit a szakmából. A történelem fintora, hogy ez a társaság lett az újságíróképzés legszínvonalasabb tantestülete. Egy idő után már nem volt elég felülni az asztal tetejére, és anekdotákkal szórakoztatni a hallgatóságot. Végig kellett gondolni, hogyan épülnek egymásba a választott tantárgy elemei, jegyzeteket, tankönyveket kellett írni.

A legutóbbi száz év médiapolitikájába ástam bele magam, és egyre gyakrabban tűnt fel, hogy nemcsak az évfolyam krémje figyel rám. A főiskolán jobban éreztem magam, mint az egyetemen. Talán azért, mert az újságírás gyakorlatias szakma. A magamfajta médiatanárt pedig több sikerélménnyel kecsegteti a főiskola. Sok a hátrányos helyzetű családból érkezett diák, akiből előcsalogatható a tehetség, különösen akkor, ha a tanár visszaadja neki ama figyelmet, amit hajdanában a professzoraitól kapott. Én például Ránki Györgytől.

A díjakat nem sokra becsülöm, költözködés közben el is szoktam veszíteni őket. Mégis büszke vagyok arra, hogy néhány éve a diákújságírók megválasztottak a legjobb felkészítő tanárnak. Igazán nem tehetnek arról, hogy az oklevelet kiállító szervezet ajándékot is küldött: szagos pacsulit szerzett az egyik szponzortól. A meghatottság pillanataiban e kijózanító gesztus jegyében köszönöm a tanítványok születésnapi üdvözletét.