A tegnapi bejegyzésnek még nem rajzolódott ki az utóélete, de már az eddigi kommentek között is találtam figyelemre méltót. Az egyik hozzászóló kifejtette az álláspontját, és hogy megtámassza a mondandóját, mellékelt egy linket is. 2012. szeptember 2-án jelent meg a Kulturszalon.hu nevű, Nyíregyházán szerkesztett portálon, és a tegnapi bejegyzésben is szereplő hamis toposz, az Orbán Viktornak tulajdonított Csuhások térdre, imához! szállóigével foglalkozik.

Ismerős volt a szöveg, talán a kommentelőt is meglepi, ha rögzítem, hogy én írtam. Nem valószínű, hogy a tegnapi okfejtésem ellen lehetne fordítani. A tanulság kedvéért nem árt föleleveníteni a történetét. Régi kedves szerkesztő kollégám, Kereszty András újabban e-könyveket ad ki, és megállapodtunk egy Orbán-idézeteket tartalmazó digitális kötetről. Néhány hét múlva küldtem neki a kéziratot, amelyet elfogadott, bár egy-két helyen változtatást kért. Firtatta például, vajon a jelenlegi miniszterelnök száját mikor hagyta el az a bizonyos csuhás mondás.

Egyebek között megnéztem a parlamenti jegyzőkönyvet is, és mindössze azt találtam benne, hogy Andrásfalvy Bertalan néprajz-kutató, az Antall-kormány kultuszminisztere 1992. február 25-án, egy interpellációra válaszolva imigyen utalt rá: „Amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor itt, mögöttem a frakcióvezető elkiáltja: imához, vagy énekeljük el a Himnuszt.” A Fidesz maroknyi képviselőcsoportja üldögélt mögötte, amelynek vezetőjét Orbán Viktornak hívták. Annak azonban semmi nyoma, hogy a szállóigeként elterjedt és neki tulajdonított mondatot csakugyan ő ejtette volna ki a száján. Nem is tettem bele az Idéző című kötetbe, döntésemet a kiadó elfogadta.

Mellesleg nem először kerültem olyan helyzetbe, hogy valaki gyanútlanul megkínál a saját cikkemmel. Néhány évvel ezelőtt az egyik kommunikáció szakos főiskolai hallgató dolgozatot írt a helyi sajtóról, és a bevezető részben hozzá képest feltűnően szakszerű eszmefuttatással lepett meg. Mintha már olvastam volna, éltem is a gyanúperrel, hogy esetleg idegen tollal ékeskedik. Egy-két kulcsszót beírtam a világháló keresőprogramjába, és kijött az egyik tanulmányom, amely a kilencvenes évek végén látott napvilágot egy szakfolyóiratban. Ebben a témakörben sokat publikáltam, nem csoda, ha nem ismertem rá azonnal.