Halálhíre nem lepett meg, mert a 85. évében járt. Az sem, hogy a tegnapi Népszavában kulturáltan búcsúzott tőle hajdani kollégája, Friss Róbert. Az viszont meglepett, hogy a Népszabadság csupán tájékoztatási kötelességének tett eleget, amidőn címes hírben közölte a volt belpolitikai rovatvezető elmúlását. Harmincas-negyvenes szerkesztői kihagyták a lehetőséget, hogy lapjuk múltjával nézzenek szembe.

Szabó László pártszolgálatban képzelte el az újságírást, én a nyilvánosság tágításában. A rendszerváltás zaklatott hónapjaiban azzal a mandátummal érkeztem a Népszabadsághoz, hogy főszerkesztő-helyettesként honosítsam meg azt a vitakultúrát, amelyet az ÉS-nél tanultam. Ez aligha tetszett neki, mindazonáltal ő volt az, aki az első munkanap estéjén felajánlotta, hogy utat mutat az Árpád-híd mellé épített nyomdához. Elég sok lámpa keresztezte utunkat, és ő néhányon a sárgánál slisszolt át. A mögötte haladó autó vezetője eldönthette, vajon belehajt-e a pirosba, vagy lemarad tőle. Az epizód jelezte számomra a képernyőről közismert, fekete bőrkabátos, elsötétített szemüvegű újságíró kivételes helyzetét. Talán nem helyezte magát a törvények fölé, de bízhatott abban, hogy a közlekedési rendőrök nem merik megbüntetni.

Becsületére válik, hogy néhány hónap múlva egy életre levonta a következtetést: „Én a régi rendszer újságírója voltam… Úgy döntöttem, leteszem a tollat. Nem veszek a kezembe mikrofont, hátat fordítok a kamerának.” Céget alapított, majd hamarosan elnökké választották a magándetektívek országos szövetségében. Egy szakmai összejövetelen pedig kifejtette: „Újságíróként 39 évig mindig arra törekedtem, hogy indiszkrét legyek. Most meg magándetektívként abból kell megélnem, hogy diszkrét vagyok.” (Nógrád Megyei Hírlap, 2002.11.19.) Kapóra jött a figyelemre méltó megjegyzés, mert épp anyagot gyűjtöttem egy tankönyvhöz. Szabó László megpendítette az információhoz fűződő viszonyunkat.

Azt tanultam belőle, ha a kiszivárogtató arra szánja az információt, hogy megértsünk egy folyamatot, akkor nem hozzuk nyilvánosságra a forrást. Nem azért, mert jó fiúk vagyunk, hanem mert legközelebb nem kapunk tőle információt. De ha nem köti feltételhez a kiszivárogtatást, akkor bizony nyilvánosságra hozzuk. Ugyanezt nem tehetjük meg, ha váltunk, és a megbízónk dönti el, mit kezd az információval. Az a benyomásom, hogy Szabó Lászlónak nem volt nehéz a magándetektívek közé átigazolni. Ő már újságíróként is megbízásból informálódott.