Olvasom, hogy Juszt László pereskedett. A tévériporter 44 millió forintot követelt az egyik televíziótól, mert az állítólag eltulajdonította két műsorötletét. A bíróság nem adott neki igazat. Bár az egyik tudósítás szerint tudomásul vette a döntést, a nyilvánosság előtt politikai jellegűnek vélte az ítéletet. Értelmezését nem minősíteném, eszembe jutott viszont egy régi történet.

Juszt kolléga interjúsorozatot készített az egyik hetilap számára. Híres emberekkel beszélgetett, és az írásokat körüllengte a rutin. Ennek ellenére érdeklődéssel olvastam a szövegeket, mert a riporter sajátos módszert választott. Hogy ne kelljen túl sokat készülnie a beszélgetőpartnerekből, elővette az egyik kötetemet, amelyben ábécé sorrendben közöltem a közismert személyiségek ütős mondatait, és amelyik megtetszett neki, azt beleszőtte a kérdéseibe. Ezt zokon vettem, és levelet írtam a hetilapnak. A főszerkesztő-helyettes válaszolt a hajdani tanítványnak kijáró őszinteséggel: nem jól venné ki magát, ha két külső munkatárs a lap hasábjain vitatkozna egymással. Tudomásul vettem a döntést, mert a levélírót kecskeméti diákkoromban kitűnő tanárnak ismertem meg.

A történet iróniája, hogy aki szellemi lopással vádolt egy intézményt, maga is hajlamos a bugázásra, elorzásra, eltulajdonításra, koppintásra, lenyúlásra, megfújásra, meglovasításra, szajrézásra, zabrálásra. Arra tehát, amit másokon kér számon. Mentségére szóljon, hogy a szellemi munka jogvédői elfelejtették körülírni ama tevékenységi formát, amelyet művelek. Sok újságot olvasok, és negyedszázados mondatgyűjtés után most már elég biztos kézzel választom ki a tűt a szénakazalból. Ráadásul a szállóigéket közkinccsé, ha úgy tetszik: szabad prédává teszem, és magam sem tudom, vajon fűződnek-e jogaim az aprómunka révén kiválasztott mondatokhoz. Elvégre nem én találtam ki, hanem csak megtaláltam őket.

Tegnap vettem meg a közeli antikváriumban Kristó Nagy István Bölcsességek könyve című vállalkozását. Találtam benne néhány tucat szállóigét Lefülelt mondatok című könyvemből. Elfogadom a szegedi irodalomtörténész Péter László professzori értékítéletét, amely szerint „a kétkötetes idézetgyűjtemény átlagon felüli teljesítmény”. Egyre inkább zavar azonban, hogy a szerzői jogból hiányzik a szénakazalból kikandikáló társszerzők védelme.