A 168 Óra című hetilap legutóbbi számában helyzetértékelő cikk jelent meg arról, vajon a hazai média hogyan dolgozta fel az úgynevezett menekültválságot. Négy szakembert kérdezett meg a szerkesztőség, köztük e sorok íróját is. Óvakodnék attól, hogy reklámot csináljak az egyébként figyelemre méltó okfejtéseknek, van azonban egy mozzanat, amelynek részletezése talán tanulságos lesz a pályakezdő újságírók számára, akik közül sokan olvassák ezt a szakmai rovatot.

Lampé Ágnes, a szerző hitelesen foglalta össze azt a gondolatmenetet, amelyet elég hosszú beszélgetésben mondtam el, az egyik ponton mégis változtatást kértem tőle. Utólag szerettem volna a magam hibáját pontosítani. Első mérgemben ugyanis a menekültekről tudósító újságírók munkáját ezzel a metaforával érzékeltettem: „Hallgattak, mint süket disznó a búzában.” Ezen két okból is változtattam. Azért, mert kollégákról lévén szó, fogalmazhattam volna beleérzőbben, megértőbben, árnyaltabban, kulturáltabban is, másrészt voltaképpen azt akartam elmondani, hogy a válság idején kitettek magukért.

Eredetileg is azt mondtam volna, hogy nem az újságírók szakmai felkészültségével van baj. Azzal inkább, hogy kevésbé kiélezett helyzetekben mintha spórolnának az őszinteségükkel, a bátorságukkal, a véleményükkel. Arra kértem Lampé kolleginát, hogy a véglegesített szövegben ezzel a közmondással helyettesítse az elhamarkodott kijelentést: „Hallgattak, mint hal a szatyorban.” Ezt a nyolcvanas évek talán legjobb publicistájától, a balatoni vitorlázó Bertha Bulcsútól hallottam először, és az a benyomásom, hogy a legutóbbi fél évtized korlátozott nyilvánosságában jobban illik a nyilvánosság képviselőihez. Elvégre a vízben érzi jól magát a hal, a piacról hazafelé bandukoló háziasszony szütyőjében csupán tátoghat.

Szakmánkban van egy búvópatakként felszínre csörgedező vita arról, vajon érdemes-é előre gyártott hatáselemekkel dolgozni. Szerintem az online korszakban, amidőn elképesztő mértékben gyorsult fel az újságírás, nemcsak érdemes, hanem szükséges is. Ha élő adásban kell beszámolni valamiről, vagy alig néhány percünk adatik arra, hogy a számítógéphez ülés előtt rendezzük a gondolatainkat, nem árt ugyanarra a helyzetre  legalább két instant mondatot tartalékolni. Nem kéne persze túlzásba vinni a közmondásokat, szállóigéket, példánkból kiindulva mégis hasznos egy változatot keresni a gorombább és egy másikat a megértőbb elmarasztalásra.