A Szeged környéki Kübekházánál található a hármashatárt jelző emlékmű. Arról nevezetes, hogy egyelőre itt fejeződik be a 175 kilométeres drótkerítés. Aki a zöldhatáron jön, megkerüli a határkőt, és akadálytalanul jut be hozzánk. De ha a menekültek Szerbiából Romániába szivárognak át, a magyar kormány meglebegtette, hogy szükség esetén folytatja az építkezést. E hírre reagálva kérdezte Parászka Boróka marosvásárhelyi újságíró: „Mi lenne, ha a román állam jelentené be, hogy falat épít Magyarország és Erdély közé?”

Imigyen válaszolt rá: „Születésem előtt harminc valahány évvel kezdett menekülni a családom, azóta is, helyben állva is menekülünk.” (Facebok.com, szeptember 18.) Ha nem olvasom az elgondolkoztató feleletet, talán soha nem jön fel emlékezetem mélyéről egy régi történet. Nagyanyám 1900-ban született, és 1926-ban özvegyen maradt egy hatéves fiúval. Kettejüket a kertből látta el élelemmel, és tartotta el a református templommal szemben bérelt vegyesbolt szerény bevételéből. Román állampolgárnak született majdani apám húszéves korában, a zöldhatáron szökött át Dél-Erdélyből az épp akkoriban Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélybe. Ha már be kellett vonulnia, legalább az anyanyelvén parancsolgassanak neki.

A mostanában sokat emlegetett határvadászokhoz sorozták be, majd a szovjet hadifogságból nem az anyjához tért vissza Erdélybe, hanem a határ innenső oldalán élő menyasszonyához, a későbbi anyámhoz. Nagyanyám a korra jellemző körülmények között látogatott meg bennünket. Olyan gazda hozta át, aki embercsempészetből egészítette ki a jövedelmét. A földjét ugyanis kettévágta a határ, és naponta szekerezett egyik országból a másikba. Ama őszön például a letört kukoricát szállította az itteni csűrjébe. Megágyazott a középkorú nőnek, és úgy halmozta rá a tengerit, hogy az ne fulladjon meg. Bár a határőrök ismerték, egy gyanakvóbb természetű a szuronyával mégis beledöfött néhányszor a törökbúzába.

El is találta a nagyanyám combját, aki kis híján elvérzett. Három hónapig gyógyult nálunk, a családi legenda szerint szalonnával etetett. Túléltem a koromhoz képest korai étrendet, ő pedig ugyanezen az úton visszament a falujába. Várt rá a ház, a baromfiudvar, a konyhakert és a vegyesbolt. Ötvenegy éves korában halt meg, váratlanul. Apám nem mehetett haza, a temetésére, mert Romániában katonaszökevénynek számított.