Mire befejezem ezt az bejegyzést, innen 4015 kilométernyire reggel fél hét lesz. A lányom épp cihelődik, a világ legnagyobb repülőterén hamarosan kezdődik a műszakja. Szélvészgyors kéregvasúton utazik a munkahelyére, közben van ideje okostelefonon elolvasni az apai blogot. Lélekben így tartjuk a kapcsolatot.

Most hallottam egy rádióműsort, éjszakai ismétlés, a magyarországi kisvasutakról szólt. Azt tudtam, hogy a legrégebbit 1882-ben indították Debrecenben, a Nagyerdőn keresztül Nyírbéltek irányába. Azt is, hogy azért lett Zsuzsi a neve, mert a müncheni Krauss-cégnél gyártott gőzösöket így nevezték el. Azt viszont csak néhány perce tudtam meg, hogy amikor utaztam rajta, már nem a Zsuzsi-mozdony vontatta a szerelvényt. 1961-ben cserélték le, és a nyomtávot is keskenyítették 950-ről 760 milliméterre, a szélesebbhez ugyanis nem kaptak alkatrészeket. Mellesleg a 760-ast bosnyák nyomtávnak hívják. Amidőn az Osztrák-Magyar Monarchia megszállta Boszniát, magyar származású kormányzója létrehozta a hegyes-völgyes tartomány vasút-hálózatát. Szueznél a britek kisvasúton szállították a kiásott földet, és a csatorna átadása után a Balkánra adták el a fölöslegessé vált síneket. Erre a nyomtávra épült az alkatrész-utánpótlást gyártó ipar.

A keskenyítés után négy évvel kerültem a debreceni egyetemre. Kati szintén a DEAC-ban atletizált, és közös edzőnk, Jancső tanár úr elvárta, hogy hetenként egyszer versenyidényben is teljesítsük a nagyerdei kis kört, körülbelül tíz kilométert. Kémia-biológia szakos szerelmemmel futottunk az ösvényen, amely néha keresztezte a Zsuzsi nyomvonalát, és láttuk, ahogy húsz kilométeres sebességgel eldöcög mellettünk az erdőgazdaság fáját és a piacozó kofákat szállító vonat. Utána beültünk a népművelési tanszék szemináriumi helyiségébe, és miközben a sercegő lemezjátszón hallgattuk Bartóktól a Cantata profana-t, szemérmesen megbeszéltük, hogy vasárnap felülünk a Zsuzsira, és a gúthi erdőben keresünk egy eldugott zugot. Az együttlét azonban a kölcsönös izgatottság miatt nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Évtizedekkel később kaptam Katitól egy szép levelet, asszonynevén írta, és középiskolai tanárként szólt hozzá az egyik cikkemhez.

1985: másik szerelem, gyermekáldással. Zsuzsi lányom már ül a kéregvasúton, és kétszáz kilométeres sebességgel robog a nemzetközi repülőtérre. A harmincadik születésnapján ebből a bejegyzésből szerez tudomást a róla elnevezett debreceni kisvasútról.