Tegnap izgalmas dokumentumfilmet láttam a HBO második csatornáján. Német rendező jelenítette meg az erdélyi szászok és a bánáti svábok eladását. Ceausescu 300 ezer romániai némettől szabadult meg, fejenként 2-10 ezer márkáért. Néhány egyéni sorsból állt össze a kép. A rendező bevágott egy híradórészletet is a múlt század nyolcvanas éveiből, egy sajtótájékoztatóról. Egymás mellett állt a két küldöttség vezetője, és beszélgettek. Ceausescu ezt mondta: „Mi az igazságot írjuk.” Genscher, a német külügyminiszter és alkancellár így replikázott: „Mi az igazságot keressük.”

A diktátor okkal vélhette úgy, hogy majd’ minden romániai újságíró az ő nótáját fújja. A cikkeknek ő a társzerzője, még ha egyetlen sorukat sem olvasta. A piaci alapon működő sajtóban viszont a szerkesztőségek számtalan nézőpontból láttatják a történeteket, hogy kikerekedjék az igazság. A plurális sajtó sem tökéletes persze, de alkalmasabb az igazság keresésére, mint az egyenirányított. Ezt a nyolcvanas évek második felében Magyarországon is kezdtük kapiskálni. Most, harminc évvel később kíváncsian pötyögtetem a kulcsszavakat, vajon a számítógép keresője mit dob ki az imént vázolt szemléleti különbségről.

A mintegy kétezer szállóigét tartalmazó gyűjteményem három igazságkereső mondattal kecsegtet. Meglep, hogy művésztől származnak, és nem újságírótól vagy politikustól. Időrendben egy színész, Cserhalmi György az első, aki Veszprémben fejtegette „Nem azt kell keresni, kinek van igaza, hanem azt, hogy mi az igazság.” (Napló, 1994. augusztus 16.) Bródy János Miskolcon mondta: „Szeresd azokat, akik keresik az igazságot, de ne higgy azoknak, akik azt hirdetik, hogy megtalálták.” (Észak-Magyarország, 1995. március 3.) Sztevanovity Dusán pedig egy éjszakai műsorban jelezte, hogy a rendszerváltás után is kockázattal jár a valóság feltárása: „Ha száz évig akarunk élni, akkor ne nagyon keressük az igazságot.” (Magyar Rádió, 1996. február 13.) Hármójuk közül kettő dalszövegíró. Náluk szakmai ártalom, hogy a lehető legegyszerűbben fejezzék ki magukat.

Mellesleg mindhárom szállóige a Horn-kormány országlása idején született. Kimondatlanul is tükrözik az 1995. december 21-én elfogadott médiatörvény vitáját. A művészek a maguk érzékeny módján fogalmazták meg, hogy ütközött egymással az egyenirányított és a plurális médiaszemlélet. Az orbáni Magyarországból visszatekintve az a benyomásom, hogy az utóbbi nyert - átmenetileg.