Vágó István figyelemre méltó listát közölt a Facebook-on. Számba vette ama civil szónokokat, akik a netadó elleni tüntetés óta tűntek föl. Újságíróként a hajdani tévés műsorvezetőnek van érzéke ahhoz, hogy továbbgondolásra késztető témákat dobjon a köztudatba. Becsületére válik, hogy megpendítette, vajon mivel magyarázható, hogy a civil politikusok elkedvetlenedtek (vagy elkedvetlenítették őket). Igazán kár, hogy szinte kizárólag fővárosi szónokokat sorolt fel. A Demokratikus Koalíció nevű ellenzéki párt médiakabinetjét vezető politikusként akár tágabbra is nyithatná a látókörét.

Szeptember vége óta sok civil értelmiségi aktivizálta magát a vidéki Magyarországon. Például harminc körüli adjunktusok a helyi főiskolán, egyetemen, és már nem pályakezdő, de még nem is fásult újságírók, akik ismerik a helyi nyilvánosságot. Velük vajon mi lett? Ha a vezetésükkel tavaly októberben ezren, kétezren vonultak ki az utcára, akkor húsznál több tüntetőt most miért nem sikerült mozgósítani ugyanabban a városban? Egy kivételről azért tudhatunk. Szegeden, a magyar-szerb határ tőszomszédságában a menekültek segítségére jött létre egy csapat, amely hétszáz tagot számlál. A Népszabadság dél-magyarországi tudósítója, Tanács István a tegnapi cikkében megemlítette Kékesi Márk Zoltánt és Szalai Balázst. Ismerősen cseng a nevük, az előbbi egyetemi oktató, az utóbbi oknyomozó újságíró. Néhány hónapja ők szerveztek egy csaknem háromezres tüntetést, de a többiben is közreműködtek.

Az említés szintjén bekerültek az országos sajtó vérkeringésébe, és már tavaly októberben is kíváncsi lettem volna rájuk. Hogyan néznek ki? Képesek-e közérthetően kifejezni a gondolataikat? Alkalmasak-e arra, hogy a darabjaira hullott ellenzék amortizálódott politikusai helyett esetleg a kormányellenes mozgalmak élére álljanak? Kácsor Zsolt, a kelet-magyarországi, Ungár Tamás, a dél-dunántúli és Hajba Ferenc, az észak-dunántúli tudósító is megemlített debreceni, pécsi, szombathelyi, győri adjunktusokat, újságírókat, egyéb közéleti személyiségeket. Az országos médiumok azonban nem siettek interjút készíteni velük, portrét rajzolni róluk.

Ha a helyi szónokokban motoszkál egy fikarcnyi hiúság, akkor nem csoda, hogy mára elveszítették a kedvüket. Azért fordulok érdeklődéssel a szegedi kezdeményezők felé, mert az őket is övező országos érdektelenség ellenére sem veszítették el a kedvüket, és a menekültek körében találtak maguknak közéleti elfoglaltságot.