A Facebook egyik szolgáltatásán tűnődöm. A közösségi oldal ma reggel azzal örvendeztetett meg, hogy föltett egy fényképet az üzenőfalamra. Két fiatal nő látható rajta, amint éppen közös tányérból palacsintáznak. Tegnap volt három esztendeje, hogy a felvétel egy budai kerthelyiségben elkészült.

A szőkésbarna lányom, Zsófi tréner egy magáncégnél, szociológiai felkészültségét és kommunikációs készségét csapaterősítő foglalkozásokon kamatoztatja. Elismert ember a szakmájában. Fekete hajú húga, Zsuzsi akkor még itthon dolgozott, egy nemzetközi cég magyar leányvállalatánál. Másfél éve azonban négyezer kilométernyire sodorta a sors, projektmenedzserként három nyelven dolgozik egy nemzetközi repülőtéren. Sudárak, karcsúak, szépek, öntudatosak - nekem nagyon tetszenek. Például azért is, mert nemrégiben megrendeltek tőlem egy könyvet. Kedvesen ösztökéltek arra, hogy e rovat mintegy ötezer bejegyzéséből válogassam ki a családi témájú írásokat. A róluk elnevezett Zsékönyvvel lassacskán haladok.

Idáig jutottam a gondolatmenetben, amidőn a nyitva felejtett tévéből egy mondat szűrődött ki: közeledik a menekültek világnapja. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ebből az alkalomból az Orbán-kormány légmentesen zárná le Magyarország déli határát, talán már el is kezdte. Ha igazak a hírek, akkor egy csaknem kétszáz kilométeres vaskerítéssel parancsol megálljt a Szerbia felől illegálisan érkezőknek. Azon tűnődöm, vajon a fényképen látható két gyönyörű hölgynek meséltem-e már arról, hogy apai nagyapjuk 1940 őszén szintén a zöldhatáron keresztül szökött Magyarországra. Román állampolgárként Dél-Erdélyből menekült a visszakapott Észak-Erdélybe, hogy ha már húszévesen sorozóbizottság elé kell állnia, legalább anyanyelvén hallja a vezényszavakat.

Ha ő hetvenöt éve nem szánja el magát a kockázatos, életveszéllyel járó határátlépésre, akkor három évvel ezelőtt aligha ünnepeljük tizenketten a fiam születésnapját egy budai kerthelyiségben. És akkor a menyem se fényképezheti le a lányaimat, amint éppen közös tányérból palacsintáznak.