Palkovics László a frászt hozta a parlamenti gyorsírókra. Az egész napos ülésezés után, este kapott szót, hogy beszámoljon a felsőoktatás helyzetéről. Olyan gyorsan beszélt, hogy az elnöklő Latorcai János figyelmeztette: a fáradt gyorsírók képtelenek az utókor számára rögzíteni a szavait. S mert az említett szakemberek többnyire azon a főiskolán szereztek diplomát, ahol másfél évtizedig tanítottam, együtt éreztem velük.

Mindazonáltal az a benyomásom, hogy a felsőoktatásért felelős államtitkár érti a dolgát, mérnök lévén rendszerben látja a főiskolákat és az egyetemeket. Épp rendszerszemlélete hozza közös nevezőre a Nemzeti Együttműködés Rendszerével. Mégse vélem pártkatonának (mameluknak), inkább szakpolitikusnak, aki rend(szer)szeretetből azonosul az állami kontrollal, a mindent, például a felsőoktatási intézmények autonómiáját is elsöprő központosítással. De hogy van saját véleménye, az kiderült egy tegnap esti interjúból.

A Mélymagyar című Echo-tévéműsor gazdája, Bayer Zsolt úgy állította élére a kérdést, hogy ugye, az állami felsőoktatás több mérnököt és kevesebb kommunikációs szakembert akar kiképezni. A termékfejlesztésben jártas mérnök-államtitkár nem sétált bele a kelepcébe. Elmondta, hogy a kifejlesztett terméket el is kell adni, ezzel pedig hitet tett a kommunikációs képzés nagyobbik részét kitevő marketing mellett. Már „csak” a kisebbik részt, az újságíró-képzést kéne megmenteni, Palkovics László ugyanis sokallta, hogy „Negyven helyen képzünk közgazdászokat, tizennégy helyen kommunikációs szakembereket.” A közgazdászok ügyéhez nem mernék hozzászólni, a másik oktatási formát viszont elég jól ismerem.

Még tavaly nyáron is huszonhét válfaját számoltam össze a kommunikációs képzésnek. A felsőoktatási intézmények arra építették a stratégiájukat, hogy olyasmit próbálnak taníttatni, aminek megvannak a személyi feltételei, ráadásul a munkaerő-piacon is eladható. E két kívánalomnak nem mindenhol tudtak eleget tenni, ezért óhatatlanul bekövetkezett volna az oktatási formák csökkentése. Ha ez a józan belátás jegyében ment volna végbe, akkor szerves fejlődésként éltük volna meg. A központosító oktatáspolitika azonban állami katalizátorként gyorsította fel a folyamatot, és ezt kényszerként, a főiskolai-egyetemi autonómia megcsonkításaként éljük meg. Nem csoda, ha berzenkedünk, durcáskodunk, ellenkezünk, makacskodunk, méltatlankodunk, tiltakozunk, olykor még tüntetünk is.