Az újságíró az a lény, aki majd’ minden tévedését nyilvánosan követi el. Ezzel magyarázható, hogy szakmai együttérzéssel igyekszem szóba hozni az elírásokat. Most ráadásul még könyvélményt is köszönhetek az egyiknek. Kedves kolléganőm, Bársony Éva beszámolt a Saul fia Cannes-i fogadtatásáról, és megemlített egy Nyiszli nevű orvost, aki a film egyik szereplőjének kölcsönözte a sorsát. Elírta azonban a keresztnevét. Valójában Miklósnak hívták, és közvetlenül a háború befejezése után jelent meg Orvos voltam Auschwitzban című kötete.

1944-ben a nagyváradi gettóból vagonírozták be huszonhat orvossal és nyolc gyógyszerésszel együtt. A rámpán elválasztották a feleségétől és a lányától. Doktor Mengele kérdésére kilépett a sorból, és ékes németséggel közölte, hogy törvényszéki szakértőként tett szert a boncolóorvosi gyakorlatra. Így lett a krematóriumoknál dolgozó Sonderkommendo tagja. Tudta, hogy négy hónap múlva kivégzik a sortársaival együtt, nehogy a külvilág tudomást szerezhessen a halálgyárban történtekről. De megúszta a második szelekciót is, mert a rabokkal kísérletező Mengelének szüksége volt egy olyan fogolyra, aki nemcsak boncolni tudott, hanem jegyzőkönyvet is írni.

Néhány éve olvastam ugyan Dr. Nyiszli Miklós könyvének 1964-es, bukaresti kiadását, de most, a film itthoni bemutatása előtt megint elővettem a vékony, rövid fejezetekre tagolt kötetet, és megtaláltam a legfontosabb mondatát: „Mindenkinek van itt múltja, amire fájdalommal gondol, és jövője, amire rettegve.” Nem csoda, hogy a filmesek egyik fogódzója lett a szokatlanul tárgyias hangvételű „élménybeszámoló”. A viszonylag szabadon mozgó boncolóorvos benézett minden zugba, hogy emlékezetében rögzítse a részleteket, hátha mégis vallomást tehet az utókornak. Kiszámította a gázkamrák és krematóriumok befogadóképessége alapján, hogy nyolc hónap alatt kétmillió ember halálát élte meg, majd az ő tanúvallomása nyomán ítélték el a nürnbergi nemzetközi bíróságon Mengele tömeggyilkos munkatársait.

Köszönöm Bársony Évának az újraolvasásra ösztönző elírást. Nélküle aligha javasolnám, hogy érdemes volna ismét megjelentetni az éppen szenvtelenségében megrázó „jegyzőkönyvet”. Hátha a holnap bemutatandó film keltette érdeklődés révén elgondolkodnak majd a nézők-olvasók, miért is nevezhető Auschwitz a legnagyobb magyar temetőnek.