Aki figyelemmel kíséri e Médianapló bejegyzéseit, észreveheti, hogy egyik vesszőparipám a kérdések létjogosultsága. Nincs ebben semmi meglepő, elvégre újságíróként értelmezem a döntéshozók, ismertebb nevükön a politikusok felelősségét. Polgári demokráciában úgy dívik, hogy válaszoljanak, ráadásul érdemben feleljenek ama kérdésekre,  melyekkel az újságírók a választópolgárok nevében és a nyilvánosság jegyében szembesítik őket.

Aki az Országház vagy a képviselői irodaház folyosóján elfut a kérdések elől, esetleg nem fut el, de mellébeszél, és ami még rosszabb: minősíti a kérdést, netán a kérdezőt is, az bizony nem viselkedik demokratikusan, kultúrember módjára. A jelenlegi kormánypártokban akadnak olyan politikusok, akik elviselik, talán még magától értetődőnek is tartják a választópolgárok érdeklődését, a nyilvánosság fürkész tekintetét. Nincsenek sokan, egy kezemen meg tudnám számolni őket. Giró-Szász András, Kovács Zoltán, L. Simon László, Lázár János - a kisujjamra már nem is jutott készséges interjúalany.

Mintha kihívásnak tekintenék, hogy a nyilvánosság fórumain magyarázzák a bizonyítványt. Nem mindig sikerül, mentségükre szóljon azonban, hogy minden kormányzat döntéseiben vannak nehezen indokolható mozzanatok. Ahogy elnézem őket, mindnyájan szembesülnek ugyanazzal az ellentmondással: a Főnök, a Gazda, a Vezér, az egyszemélyi vezető nyilvánosságszemléletével. Ha például hallgatom az azonnali kérdések óráját a Parlamentben, felötlik, vajon nem tévedt-e rossz útra a vesszőparipám. Ez az érzés leginkább akkor feszélyez, ha Orbán Viktor erőt vesz magán, és válaszol a képviselőtársak kérdéseire. Már amennyiben feleletnek vélhető az, amit mond.

De milyen alapon várom el tőle, a hazai nyilvánosság első számú kedvezményezettjétől, hogy válaszoljon a nyilvánosság még csak nem is megválasztott képviselőinek, ha provokációként éli meg a szavazófülkében választott képviselők kérdéseit? Nem csoda, ha értelmesebb munkatársai vergődnek egy szemléleti kelepcében. Az a miniszterelnök kölcsönöz mintát nekik, akihez világnézetileg, egzisztenciálisan és bizonyára érzelmileg is kötődnek, egyszersmind fontosnak tartják, vagy „csak” munkaköri kötelességük, hogy szóba álljanak az újságírókkal. Ilyenkor azzal oldják föl az ellentmondást, hogy kiül arcukra az ironikus félmosoly, és nyelvükre tolul a leereszkedő félmondat.