Médianapló

Médianapló - Szabad-e káromkodni?

2015. június 03. 11:06 - Zöldi László

Van már vagy húsz éve is, hogy a fiamat megkértem valamire. Nem csinálta meg rendesen. Annyira felfortyantam, hogy ama tőmondatot ejtettem ki a számon, ami B-vel kezdődik, és meg-gel fejeződik be. Emlékszem a megdöbbenést tükröző arcra, kamaszodó fiam először (és valószínűleg utoljára) hallott tőlem ilyesmit.

Azért olvastam érdeklődéssel Nádasdy Ádám interjúját a Vas Népében, mert a neves költő és angoltanár újrafordította a Makrancos Kata című Shakespeare-darabot. A szombathelyi előadásról az a hír járja, hogy a színészek szaftos kifejezéseket használnak. Nem csoda, ha ez is szóba került a beszélgetésben. A műfordító kifejtette, hogy bár a darabban gyakran fordul elő „a durvaság határát súroló szöveg”, ő nem lépte át. Úgy véli, hogy sok próba után a színészek társszerzővé szegődnek. Ösztönösen megérzik, hogy melyik kifejezés ül majd a nézőtéren. S amelyiknek még sincs hatása, úgyis kihagyják a következő előadásból. A Weöres Sándorról - mellesleg az Antik eklogának, diákkorom pirosló füllel olvasott versének a szerzőjéről - elnevezett színházban azt vette észre, hogy „a felnőtt, elegáns, úri közönség harsányan röhögött bődületes trágárságokon, mert azok a megfelelő pillanatban hangzottak el.”

Nem a trágársággal van tehát bajom, hanem azzal, ha nyakra-főre használjuk. Például ama bizonyos cselekvésre felszólító tőmondatot a kötőszavak helyett. A régi publicisták közül Bertha Bulcsu se ment a szomszédba egy-egy szaftosabb kifejezésért, ha úgy kívánta a közlendője. A mai publicisták között szintén akadnak néhányan - például Váncsa István vagy Tóta W. Árpád -, akik nem vetik meg a trágár szavakat, ha illenek a mondandójukba. Ők talán még nehezebb helyzetben is vannak, mert sokkal több a médium, és erőteljesebb hatáselemekre van szükség, hogy odafigyeljünk rájuk. Ugyanezt a jelenséget funkciótlanabbnak érzem az úgynevezett fikakultúrában, ahol a kommentelők álnév rejtekéből lődöznek. Fröcskölődésük azt a benyomást kelti, hogy indulatszavakkal helyettesítik az érveket.

A beszédkultúra kialakítása persze sokkal előbb kezdődik, ha egyáltalán elkezdődik: a gyerekkorban. Nem mindegy, hogy milyen mintát lesünk el az apánktól. Nemrégiben a zebra előtt várakoztunk többen is, hogy átmenjünk a túloldalra. Mellettem egy kisfiú álldogált, és bizony csúnya szavakkal mesélte az édesapjának, mi történt az óvodában. A férfi rámordult a gyerekre, imigyen fegyelmezte: „Ne káromkodj, baszd meg!”    

1 komment
süti beállítások módosítása