Alighanem csalódni fogok a Saul fia című filmben. A Cannes-i díjazás óta oly sokat beszélnek róla rádióban, televízióban, hogy a felfokozott érdeklődésnek képtelen lesz eleget tenni. Szakmám csúcsa, hogy akadt olyan tévéinterjú, amelynek készítője és egy kritikus úgy beszélt a filmről, hogy csupán tíz perc múltán derült ki: azt bizony egyikük sem látta. Miközben visszafognám a hamarosan itthon is bemutatandó alkotás promóciós folyamatát, növekvő érdeklődéssel figyelem a főszereplő megnyilvánulásait.

Röhrig Gézáról negyvennyolc órán belül másodszor kell tűnődnöm. Tegnap este az RTL II-ben szólalt meg, Baló György stúdiójába ült be félórányira. Az időtartamot azért említem, mert mindig átszámítom a nyomtatott sajtóban megszokott mértékegységre. Harminc perc annyi, mint egy kolumnás interjú. Az ógörög jelző azt jelenti, hogy egész újságoldalnyi, egy portréfotóval és három alcimmel tarkítva. Ha egy politikusnak a beosztása miatt terjedelmes interjú dukál, akkor a kommunikációs stábjának ki kell találnia három ütős mondatot, hogy a szerkesztő a vastagabb alcímek révén törhesse meg a betűtengert. Két és fél évtizede gyűjtök mondatokat, de nem emlékszem olyan közszereplőre, akinek a szövegében tíznél többet húztam volna alá.

Erre jön New York-ból egy törékeny, szakállas, állandóan sapkát viselő, halk szavú költő, akitől fél óra alatt tizenöt mondatot jegyeztem föl. Ilyesmit: „Jézus tanítványai számára még az volt a kérdés hogy egy nem zsidó lehet-e keresztény.” Vagy ezt: „Egy zsidó számára ma Németország a legbiztonságosabb hely Európában.” Egyikből sem lesz szállóige, ahhoz nem késő este kéne megszólaltatni az interjúalanyt, hanem csúcsidőben, hogy beszélgethessenek róla a kávéházi törzsasztalnál, vagy a kocsmapulthoz támaszkodva, korántsem szalonképes szavakat is használva. Csak egy tanulékony, Talmud-olvasó, idegen nyelveket is beszélő, művelt ember mormogta orra alá a továbbgondolásra ingerlő mondatokat. Nem függetlenül persze a talán legjobb magyar műsorvezető kérdéseitől.

Ezekben a kegyelmi percekben érzékelem igazán, hogy a magyar politikai osztály legfelkészültebb, nyomdakészen fogalmazó képviselői is eltörpülnek egy-egy váratlanul reflektorfénybe került civil mellett. Holott a csöndes, tépelődő röhrigek mögött nincsenek kommunikációs szakemberek, csupán egy kásahegynyi kultúra, amelyen átrágták magukat, és sikerült megemészteniük.