Bruck András nálam kezdett, az ÉS publicisztikai rovatában. Néhány biztató kísérlet után emigrált Amerikába, majd a New York-i évekről nagyon érdekes regényt jelentetett meg. De mintha nem fogadta volna be vagy vissza a magyar irodalmi élet, ezért inkább publicisztikákat ír. Egyre jobbakat, jelenleg az Orbán-rendszer talán legillúziótlanabb elemzője. Tegnap este Friderikusszal beszélgetett az ATV stúdiójában, és ugyanazt a keserűséget hallottam ki a szavaiból, mint ami a regény olvasása közben csapott meg.

Az egyik mondata még segített is szakmai gondom feldolgozásában: „A demokratikus intézmények figyelmeztetik a magukról megfeledkezett politikusokat.” Ama kisebbséghez tartozom ugyanis, amely szerint nem a média a negyedik hatalmi ág, hanem a nyilvánosság, aminek a média „csak” az eszközrendszere. A két felfogás közti különbség az, hogy az újságírókat vissza kellene fogni a politikacsinálásban, és arra kéne ösztönözni őket, hogy alaposabban kérdezgessék, faggassák a politikusokat arról, miért éppen úgy döntöttel, ahogy.

Okfejtésem úgy foglalható össze, hogy amidőn a három hatalmi ág (a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás) közül a középső, vagyis a kormányzat legyűri a másik kettőt, a nyilvánosság hajlamos átvenni a háttérbe szorított parlament, valamint az ügyészség és a bíróság ellenőrző funkcióját. A mai Magyarország épp ebben az állapotban leledzik. Igen ám, csakhogy magam is úgy érzem: bármennyire termékeny az ismertetett álláspont, érveink egyelőre nem átütő erejűek. A holtpontról azzal mozdít ki Bruck András, hogy a témakört nem szűkíti le a hatalmi ágak összefüggéseire.

Abból indul ki, hogy az Orbán-kormány nemcsak a törvényhozást és az igazságszolgáltatást gyűrte maga alá, hanem a többi demokratikus intézményt is kiürítette, a maga embereit ültette az élükre. Megszüntette tehát a fékek és ellensúlyok mértékadó hálózatát. E keserűségre okot adó helyzetben veszi át a média a demokratikus tartalmuktól megfosztott intézmények ellenőrző funkcióját is. Az a benyomásom, hogy a legutóbbi fél évtizedben feltűnően sok politikus feledkezett meg önmagáról. Érdemes volna megbarátkozni a gondolattal, hogy ha a nyilvánosságra hozott figyelmeztetések nem hatnak rájuk, akkor annál inkább befolyásolhatják a választóikat.