Tegnap délután fejeződött be a felsőoktatási kerekasztal, azóta latolgatják a magamfajta értelmezők, vajon meghátrált-e a kormány. A látszat szerint visszakozót fújt: bizonyos szakok nem szűnnek meg, legföljebb átalakulnak. Mégis az a benyomásom, hogy az oktatáspolitikai kormányzat inkább csak beárazta a végeredményt. Provokálta a közvéleményt, de ha megbotlana a diákok és a tanárok ingerküszöbén, akkor üsse kő, visszatér az eredeti forgatókönyvhöz. Íme, nem szűnik meg például a kommunikáció szak, csak éppen átalakul.

E bejelentés első felét nem venném túl komolyan. Akadnak olyan kommunikációs tanszékek, amelyek már tavaly sem vehettek föl elsőéveseket. Az oktatói kar maradéka azt várja, hogy kifusson a végzős évfolyam, utána le lehet húzni a redőnyt. Ami pedig az átalakítást illeti, a felsőoktatásért felelős államtitkárnak a Népszabadság tegnapi számában volt erre utaló mondata: „Csak a szak struktúráját alakítjuk át úgy, hogy a hallgatók is tudják, hol, mit lehet tanulni.” Palkovics László mérnöktanár, minden tiszteletem a műszaki tudományoké, a kommunikációs képzéshez azonban annyit ért, mint hajdú a harangöntéshez. A jelentkezők ugyanis tudják, hogy hol mit tartanak kommunikációnak.

A szegedi egyetemre például azok törekednek, akik a mobil és a közösségi média mesterfogásait sajátítanák el. A tanszék 2011 óta erre szakosodott, és olyan cégekkel teremtett kapcsolatot, amelyek szívesen fogadják a nála végzetteket. Akik az általános iskola felső tagozatában meg a középiskolában rendszeresített mozgóképkultúra és médiaismeret tárgyat tanítanák, azért választják az egri főiskolát, mert a tévés szakiránynak, tágabb értelemben a médiatanárságnak több évtizedes hagyománya van. A székesfehérvári főiskoláról olyan szakemberek kerülnek ki, akik az intézmény turisztikai hagyományai miatt könnyen helyezkednek el az idegenforgalmi kommunikációban. A szombathelyi főiskola végzősei pedig az erős nyelvtanítás miatt találnak maguknak munkát az idegen nyelvi kommunikációban.

Az államtitkár úrral ellentétben tanítottam az említett intézményekben, és megtapasztaltam a helybéli sajátosságokat. Lehet persze, hogy rosszul értelmezem Palkovics László szavait. Bizonyára az tévesztett meg, hogy olyasmire utalt, amit elfelejtett kifejteni. Ha majd a részletekkel is előáll, visszatérnék a kommunikációs képzés áldatlan, de legalábbis megoldatlan helyzetére.