Tegnap figyelemre méltó cikket olvastam a Cink.hu portálon. Szily László egy zsarolási ügyről fejtette ki a véleményét. Arról tűnődött, hogy miért nem írta meg egy kézilabda-pálya tanulságos történetét.

Végre elkészült az iskola melletti pálya, a gyerekek azonban nem vehették birtokba, mert a budai kerület polgármestere nem ért rá, ezért a szervezők elnapolták az átadási ünnepséget. Az esetet megírta egy másik portál, erről jutott eszébe a Cink főszerkesztőjének, hogy a történtekről ő is tudott, álláspontját mégsem osztotta meg a nyilvánossággal. Talán azért nem, mert tudat alatt tartott attól, hogy az említett tanintézménybe járó gyerekei sínylik meg a cikkét? Ez a dilemma szakmánk egyik ellentmondása. Általában parázs vita kerekedik róla az újságíró szemináriumon, és úgy tapasztalom, hogy a kommunikáció szakos diákok átérzik a téma jelentőségét.

A vitában azt bontom ki, amit a Cink vezető munkatársa így fogalmazott meg: „Mindent meg szoktam írni, amit hallok, és ami igazolható. Mondhatni ez a lételemem.” Álláspontját azzal egészíteném ki, hogy ha az információ forrása diszkréciót kér - vagy csupán arra hatalmaz föl, hogy nevének említése nélkül hozzuk nyilvánosságra -, akkor szót fogadok neki. A jelenséget pro domo-nak nevezzük, a latin kifejezés azt jelenti, hogy házi használatra. Érdemes betartani, mert ha egy újságíróról elterjed, hogy a kérés ellenére írta meg a történteket, vagy nevezte meg a kiszivárogtatót, egy életre elássa magát a majdani kiszivárogtatók előtt. Ha viszont nem kér diszkréciót a forrás, akkor megírom a legbizalmasabb információt is.

A cikk olvasása közben ötlött szembe, hogy a szerző idézte Dr. Láng Zsolt széljegyzetét is. A II. kerületi polgármester ezt tudakolta a sajtósánál az elnapolást eredetileg értelmező újságíróról: „Van gyereke a suliba, kérdezd már meg?” Annak nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget, hogy a sietség hevében lespórolt a ragozott suli végéről egy n betűt. Ez bocsánatos vétek. Az viszont már nem az, hogy a kérdő módot összekeverte a felszólítóval. Az összetett mondat első fele ugyanis kérdés: ’Van gyereke a suliban?’ A mondat második fele pedig felszólítás: ’Kérdezd már meg!’ Az egyik mögé kérdő-, a másik mögé felkiáltójelet kellett volna biggyeszteni. Remélem, a kíváncsi természetű polgármester nem magyartanári diplomára tett szert, és a doktori disszertációját sem édes anyanyelvünk összefüggéseiről írta.