Tegnap este politikatörténeti pillanatnak lehettünk szem- és fültanúi. Tévéstúdióban vitatkoztak egymással a Fidesz, a baloldal és a Jobbik politikusai. A találkozónak nemcsak az kölcsönzött jelentőséget, hogy a Fidesz hosszú idő után végre fölvállalta a nyilvános vitát. Az is, hogy a nyilvánosságból sokáig kiközösített szélsőjobboldali párt megszólalhatott. Ennek nem örültem ugyan, de lássuk be: a politikai realitást tükrözi. A tapolcai választókörzet mandátumára pályázó képviselőjelöltek még túl gyakorlatlanok ahhoz, hogy ütőset mondjanak, nem is jegyeztem fel tőlük figyelemre méltó gondolatokat. Volt viszont valami, amin eltűnődtem.

Az egyik jelölt, Pad Ferenc írószerszámot tartott a kezében, és ha a vitapartnerei olyasmit mondtak, amelyre válaszolt volna, nem szakította félbe udvariatlanul a beszélőt, hanem felírta egy papírlapra, hogy miről beszél majd, ha szót kap a műsorvezetőtől. Lehet, hogy nem akart az emlékezetére hagyatkozni. Lehet, hogy szakszervezeti bizalmiként rengeteg egyeztetésen vett részt, és amit ott hallott, azt hitelesen akarta továbbítani azoknak, akiknek az érdekeit védte. Mindenesetre a kivárással, a kulturált megszólalással ő nyerte el a rokonszenvemet. Talán azért, mert tanáremberként, az oktatói pályám elején gyakran szóltam közbe.

Előbb találtam ki, mint a diákok, hogy mit akarnak mondani. Spóroltam az idővel, hogy minél több hallgatót vizsgáztathassak. Félbeszakítottam, megakasztottam a felelőket, szavukba vágtam, belekotyogtam a mondandójukba. Egyszer azonban eltűnődtem, honnan is jöttek ezek a diákok. Vajon a kisvárosi környezet alkalmas-e arra, hogy a főiskolán, egyetemen egyenrangúnak érezzék magukat? Nem abban kéne-é segíteni őket, hogy az amúgy is stresszel járó vizsgán az jöjjön ki belőlük, amit megtanultak? Attól kezdve mindenki kapott öt percet, hogy arról beszéljen, amit jónak lát. E felismerésnek van vagy húsz éve.

Igen ám, de sok hallgató megszokta, hogy a tanárok közbeszólnak, és a maguk szájíze szerint terelik a beszélgetést. Az értelmesebb diákok mégis jó néven vették, hogy miközben hallgatom őket, felírom azt, amit a hatodik percben kérdezek majd tőlük. Felnőttnek érezhették magukat, amire nincs sok lehetőségük a hazai felsőoktatásban. Ha mostanában, néhány évvel a diploma után hivatalosak a városi rádióba-televízióba, hogy szakmai vagy politikai vitában fejtsék ki az álláspontjukat, talán visznek magukkal papírt és írószerszámot.