Ritkán szoktam érzelmes szavakat használni, de szíven ütött az a cikk, amelyet a Népszava tegnapi számában olvastam. A sok gonddal küszködő napilapnak van egy feltűnően érdekes és alapos szerzője. Ujlaky István a neve, és megszenvedett tanári tapasztalatairól szokott jegyzeteket írni. Most észrevett egy figyelemre méltó jelenséget, amelynek utána is nézett.

Akadt egy lyukas órája, amidőn maga elé helyezte az osztálynévsort, bekapcsolta a számítógépet, ráment a közösségi oldalra, és egymás után beírta a diákok nevét. Aztán megdöbbent. „Másfél” tucat tanítványánál zöld pötty jelezte a képernyő bal szélén, hogy miközben ülnek a tanórán, és úgy tesznek, mintha hallgatnák a magyarázó, gesztikuláló tanárt, suttyomban az okostelefon kijelzőjén nézegetik a Facebook-ot. A szerző mindegyikre „ráírta”, hogy bekapcsolva felejtette a telefont, de nem mindegyik diák röstellte magát. Ezen tűnődik a cikkíró, erről szól a továbbgondolásra serkentő publicisztika.

Az egyetemi gyakorló óráktól eltekintve sosem tanítottam középiskolában, mégis elég hiteles képem van arról, ami benne zajlik. Tapasztalom az eredményt. Leginkább kisvárosi gimnáziumokból kapjuk az utánpótlást, és az a benyomásom, hogy a főiskolai hallgatók egyharmada gyorsan pótolja a műveltségbeli hiányokat. Még kiemelkedő tehetségek is feltűnnek köztük, akikkel élvezet együtt dolgozni. A harmadik harmad felkészültsége azonban azt sejteti, hogy a magyartanárok nem szívesen tartottak nekik nyelvtan órákat, a történelemtanárok pedig nagy ívben kerülték a XX. századi csomópontokat, nehogy értelmezniük kelljen őket. Bizonyára derék hazafiak, és szeretik a családjukat, de be kéne látniuk, hogy amelyik volt tanítványuk a diploma megszerzése után hivatásszerűen foglalkozna kommunikációval, ezen belül is újságírásra adná a fejét, nem lehet meg anyanyelvi és történelmi szemlélet nélkül. (Adós vagyok még a középső harmad jellemzésével. Aki ebbe tartozik, vagy a felsőhöz zárkózik fel, vagy az alsó harmadban köt ki.)

De visszatérve az Ujlaky Istvánhoz nem föltétlenül hasonlítható középiskolai tanárokhoz, minden fenntartásom ellenére is nehéz elképzelni róluk, hogy nem veszik észre, mivel foglalatoskodnak tanítványaik a pad alatt. Valószínűleg tisztában vannak azzal is, hogy ilyen körülmények között mennyit ér az, amit a diákok fejébe próbálnak verni. A jelenségről mégsem írnak cikket az újságba. Talán még a szemüket is becsukják, nehogy bajuk legyen az állásfoglalásból.