Érdekel az MSZP sorsa, de azt vettem észre, hogy e rovat olvasóit kevésbé érdekli. Ha olykor írok a szocialisták kommunikációjáról, a bejegyzést sokkal kevesebben kísérik figyelemmel, mintha a többi parlamenti pártéról tűnődnék. Úgy rémlik, nincs kedvük egy csövekre kötött haldokló látványához. Lesz, ami lesz, most mégis morfondírozom egy tizenöt másodperces jeleneten.

Az egyik tegnapi tévéműsorba vágták be az újpesti (káposztásmegyeri) választásról. Hárman tűntek föl a képernyőn. Középütt áll egy harminc körüli hölgy, Kunhalmi Ágnes, bal kezét a csípőjére teszi. Valószínűleg ösztönösen cselekszik, a jelenet második részében viszont már tudatosabbnak hat. Mindkét kezét fölemeli, és barátságosan hátba veregeti a két oldalán álldogáló férfiakat. Az egyik Barrel Zoltán, az MSZP és a DK közös jelöltje, aki tetemes előnnyel győzte le a Fideszét; a másik szintén javakorabeli, ha jól sejtem, az elődje, aki országgyűlési képviselő lett. A mozdulat anyáskodó, a budapesti pártszervezet fiatal vezetője fölényes gesztussal könyveli el az időközi győzelmet. Kezdek gyanakodni magamra. Lehet, hogy olyasmit hallok ki a testbeszédéből, ami föl sem ötlött benne?

Ha az olvasók veszik maguknak a fáradságot, és meggyőzően kommentelik, hogy inkább csak megpaskolta, lapogatta a siker két letéteményesét, megsimogatta a vállukat, talán megadom magam. Elképzelhető, hogy azért jutott eszembe a lekezelő hátba veregetés, mert nem is olyan nagyon régen szem- és fültanúja, sőt szenvedő részese voltam egy kínos jelenetnek. Háromnegyed óráig tartott; és az MSZP ifjú oktatáspolitikusa, Kunhalmi Ágnes a Pallas Páholyban kéttucatnyi idős úrnak elmagyarázta, milyen a felsőoktatás Magyarországon. Aligha tudta, hogy valamennyien professzorok, docensek, és együttvéve eltöltöttek vagy nyolcszáz évet a magyar felsőoktatásban.

Ha a szüfrazsettként viselkedő politikusnő beszámolna arról, hogy sikerült levizsgáznia idegen nyelvből, és végre átveheti a diplomáját, talán nem gondolnék arra, hogy az egyelőre teljesítmény nélküli sarzsi oszt fölényes gesztusokat a szakmájukban és a közéletben bizonyított embereknek. Akkor talán nem érteném félre a kommunikációját és a metakommunikációját. Akkor talán abban is reménykednék, hogy pártját az elfekvőből előbb-utóbb átviszik a gyógyítható betegek közé.