A hazai sportsajtó tapintatosan járt el Buzánszky Jenő halála után. Elparentálta az Aranycsapat utolsó tagját, és legföljebb egy-két okvetetlenkedő újságíró pedzegette, vajon miért őt véljük a magyar csodaválogatott utolsó tagjának, amikor Tóth II., aki játszott a berni döntőben, még él. A kérdés hidegen hagyott, most azonban, hogy a Nemzeti Sport hétvégi melléklete utánajárt az úgynevezett Aranycsapatnak, már engem is érdekelnek a részletek.

Kiderült, hogy a nagyra becsült labdarúgó válogatott 1950 és 1956 között alig néhányszor játszott ugyanabban az összeállításban. Mindig akadtak benne perememberek, akik ritkán szerepeltek. Bár anyagilag szintén jól jártak, mert együtt csempészhettek Puskásékkal. Amidőn például Grosicsot kitették a csapatból, mert éppen eltiltották, több kapust is kipróbáltak a helyén, akik közül kettőt ugyancsak csempészés miatt tiltottak el. Emlékiratokból tudjuk, egy-egy győzelem után az volt a nem hivatalos prémium, hogy a vámosok „elfelejtették” átvizsgálni a Nyugatról hazatért focisták bőröndjeit. Így látták el az Aranycsapat tagjai először nejlonharisnyával, majd bőrkabáttal és karórával a Váci utcai kereskedőket. De tudhatunk arról is, hogy Hidegkútit kifejezetten arra kérte az egyik állami könnyűipari üzem igazgatója, hozzon be nálunk ismeretlen, nagy teljesítményre képes kötőgépet.

Ugyanebben a lapszámban, egy másik írásban hajdani asztalitenisz világbajnokunk, Jónyer István számolt be arról, miért kellett eltiltott páros-társa, Klampár helyett Gergellyel megnyernie az éppen esedékes vébét. Az ő idejében ballonanyag volt a divat, abból lehetett igazán nadrágot szabni. Volt köztársasági elnökünk, Schmitt Pál a párbajtőr-csapat tartalékjaként nyakkendőselyem-ügyben jeleskedett, és a sikert sikerre halmozó öttusázók is kiaknázták ama helyzetet, hogy helyettünk utazhattak Nyugatra. Magyarország zárt társadalmat alkotott a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben. Szinte kizárólag az élsportolók jöttek-mentek, és teljesítették a magán-, illetve közületi megrendeléseket. S ha olykor vereséget szenvedtek, vagy rossz fát tettek a tűzre, a fejük fölött lebegett az eltiltás, sőt a bírósági eljárás Damoklész-kardja.

Az a benyomásom, hogy hol a Rákosi- meg a Kádár-rendszer haszonélvezői, hol pedig az áldozatai voltak. Talán nekik is jobb lenne, ha nem az üzleti ügyeskedésért aranyoznánk be a nevüket.