Az egyik kommentelő „elképedve” olvasta tegnapelőtti bejegyzésemben, hogy a középiskolában nem tanítják meg a diákokat arra, miként adható elő az álláspontjuk. Néhány sorban válaszoltam neki, majd a viszonválaszból kiderült, hogy az illető magyartanár, harminchat éve van a pályán, és igyekszik a tanítványait olyan helyzetekbe hozni, amelyekben rájöhetnek, hogyan kell viselkedni a nyilvánosság előtt. A gimnáziumban azt csinálja tehát, amit én a főiskolán. Rokonlelkek vagyunk, ez mindkettőnket megszelídített a vita későbbi szakaszában.

Találkozom azokkal a fiatalemberekkel, akiket ő bocsátott szárnyra. Meg a többi középiskolai magyartanár, akik nemcsak a szépirodalomról beszélnek, hanem nyelvtan órákat is tartanak, sőt, arra késztetik a gimnazistákat, hogy ne csak gondolatilag tartalmas és helyesírásilag hibátlan dolgozatokat írjanak, hanem képesek legyenek a véleményüket is elmondani. Igazán kár, hogy kevesen vannak. Annak a főiskolának a vonzáskörzetében, ahová a jó sorsom vetett, a két kezemen meg tudom számolni őket. Országszerte sokkal többen lehetnek, a nyilvános szereplésről vallott elképzeléseik mégsem alkotnak rendszert. 2010 előtt sem alkottak, azóta még kevésbé alkothatnak.

Ha a kommentelő és hasonlóképpen kiváló kollégái nagydobra vernék a gyakorlatukat, még szembe is kerülnének az állami felügyelettel. Olyan embertípus kialakításán fáradoznak ugyanis - a szakirodalomban citoyennek, öntudatos polgárnak nevezik -, amely nem illik a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy rokonszenves vitapartnerem nem az igazi nevén jelentkezett be az utánközlő portál fórumán, hanem álnéven adta közre a tapasztalatait. Talán még a Golgota álnév választása sem véletlen. A héber kifejezés, ugye, a Jeruzsálem melletti koponyák hegyét jelenti, a kivégzések helyét, ez a fogalom ment át a latin kálváriába. Néha nekem is az a benyomásom, hogy kálváriát, golgotát járunk mi, rokonlelkek.

Mert hadd nyugtassam meg a kommentelőt, én is ama kisebbséghez tartozom, amelynek egymástól elszigetelt tagjai azért dolgoznak a főiskolákon és az egyetemeken, hogy a tanítványaik képesek legyenek a gondolataikat nyilvánosan is kifejezni. Mi sem alkothatunk rendszert abban a közegben, ahol százezer számra tenyésznek diákok, akik elvétve vizsgáznak élőszóban.