Tegnap este feszengve hallgattam, szomorúan néztem a korrupcióellenes tüntetés szónokait. Feszengve, mert egy volt tűzoltó, Paul Tamás kivételével alkalmatlannak bizonyultak az országos érdeklődésre, szomorúan pedig azért, mert hangvételük és metakommunikációjuk ellentmondásba került a mondandójukkal.
A médiatanári pályafutásom úgy alakult, hogy egy évtizeddel ezelőtt kaptam nyolcvanhét kommunikáció szakos főiskolai hallgatót, ugyan faragjak már belőlük újságírót. Tudtam róluk, hogy túlnyomórészt kelet-magyarországi kisvárosok gimnáziumaiból érkeztek, és ha csakugyan újságírásra adják a fejüket, helyi szerkesztőségekbe mennek vissza. Nem mindegy, hogy csupán a cikkeikért kapnak-e fizetést, vagy a helyi rádió-televízió stúdiójában felolvasott-elmondott jegyzetük révén egészíthetik-e ki a jövedelmüket. Azt a feladatot adtam nekik, hogy hetente írjanak egy-egy harmincsoros jegyzetet, amit azonban föl is kellett olvasniuk az évfolyam előtt.
Akadt olyan diák - ma tehetős üzletember Debrecenben -, aki annyira rettegett a nyilvánosság előtti megszólalástól, hogy egyébként kitűnő jegyzeteit egy irodalmi színpados lánnyal olvastatta föl. A többség mégis vállalkozott a szereplésre. A lányok például fölvették a legszebb ruhájukat, és utólag elmesélték, hogy otthon vagy a kollégiumi-albérleti szobában többször is elpróbálták a „produkciót”. S mert tizenhárom jegyzetet kellett írniuk-előadniuk egy szemeszter alatt, a tanévbeli huszonhat gyakorlás nyomán rengeteget fejlődtek. Közülük kéttucatnyian azóta is élik a helyi szerkesztőségekben dolgozó újságírók felolvasós életét. A többiek pedig leginkább intézményi kommunikátorként, mondjuk szóvivőként hasznosítják a nyilvános szereplésben szerzett gyakorlatot.
Ma már tudom, hogy nem csináltunk mást a főiskolán, mint igyekeztünk pótolni azt, amit a hazai középiskolában nem gyakorolnak: nyiladozó értelmű emberek miként fogalmazzák meg az álláspontjukat úgy, hogy mások is megértsék a gondolataikat. Tegnap este rokonszenveznem kellett volna az egyik huszonéves szónokkal, mert hozzám hasonlóan utálta az államilag hitelesített korrupciót. De üvöltött, mint a fába szorult féreg, és pofákat vágott, amely inkább derültséget, mint együttérzést keltett a tömegben. És kirajzolódott előttem a közoktatásunk csődje, amely például abban nyilvánul meg, hogy a középiskolából sikerült száműzni a retorika, magyarul: a véleménynyilvánítás műfaját.