Megint tőle hangos a nyilvánosság, egy tévéműsorban kirohant az újságírók ellen. Könnyű rá mondani, hogy a hatalom öntudatos képviselőjeként leckézteti a nyilvánosság képviselőit. Aki azonban ismeri a pályafutását, nem csodálkozik ezen.

L. Simon László kezdő íróként figyelemre méltó esszét közölt a nyilvánosságról. Akit érdekel, elolvashatja a Kortárs című folyóirat digitalizált évfolyamában. Okfejtését érdemes összehasonlítani a Fidesz nyilvánosság-felfogásával. A kétezres évek elején pedig részt vett egy MÚOSZ elleni puccskísérletben. A legnépesebb újságíró szövetség ifjútörökjei át akarták venni a hatalmat, az Andrássy úti székház Mikszáth-termében ekkor támogatta meg őket egy ismeretlen, testes, jó beszélőkéjű fiatalember. A hatalomátvétel nem sikerült, de ő és Bajnai Zsolt meg Hornyák Tibor azóta is közös csapatot alkot; most már az állami kultúrpolitikában.

A parlamenti államtitkár L. Simont nemrégiben meghívták a MÚOSZ Vörösmarty utcai székházába. Ha a szervezők tudták volna, hogy az elmarasztaló hangvételű előadásnak milyen előzményei vannak az újságíró szövetség történetében, talán óvatosabbak lettek volna. Mellesleg az energikus kultúrpolitikus becsületére válik, hogy nem hagyja faképnél az újságírókat, ha mikrofont dugnak az orra alá. Az irodalmi életben elég bő szókincsre tett szert, ezért képes kidumálni magát a szorongató helyzetekből is. Az újságírók kedvelik, mert beszélget velük, és gyűlölik, mert eközben dorgálja, korholja, kioktatja, megfeddi, rendreutasítja őket. A Hassliebe-érzés teszi lehetővé, hogy folyamatosan jelen legyen a hazai nyilvánosságban.

Nem is az zavar az L. Simon-jelenségben, hogy a tízezres újságíró-társadalomban mindig akad valaki, aki nem készült föl eléggé a vele folytatandó beszélgetésre. Inkább az, hogy megtéveszti a jelenlegi helyzete. Szókincse és műveltsége az átlag fölé emeli a nyögdécselő, félművelt politikai elitben. Csakhogy a másik elitben, a szellemiben sorjáznak az életművek, amelyek az övénél hitelesebbé varázsolják a hozzá törleszkedő írók, művészek megszólalását. Most még azt hiszi, hogy megbecsülik, holott csupán a pozíciójának adják meg a tiszteletet. De ha majd kiesik a hatalomból, figyelje csak meg, miként néznek rá, hogyan állnak szóba vele. Akkor jól jön majd neki egy-egy újságíró, aki a mostanában elszenvedett kioktatások ellenére is kérdésekkel szánja meg.