Bernáth László szakmánk egyik tiszteletre méltó tagja. Túl a nyolcvanon is dolgozik, rendszeresen jelennek meg nyúlfarknyi jegyzetei a Népszavában, amelynek szerkesztősége befogadta, miután újságja, az Esti Hírlap megszűnt. Ő az úgynevezett gyorsújságírás egyik legszínvonalasabb képviselője, aki megszokta, hogy a reggeli sajtótájékoztatókról azon melegében kell beszámolnia a nyilvánosságnak, elvégre „a szocialista bulvár” délben látott napvilágot.

Legalábbis Budapesten. Mi Kecskeméten laktunk, és az „Esti” délután négykor érkezett a városba. Apámtól naponta kaptam egy forintot, ebből kellett hetven fillérért megvenni az újságot, amelyben érdeklődéssel olvastam az akkor még ismeretlen Bernáth László kulturális témájú cikkeit. Nem tudja, most árulom el neki, hogy jelentős mértékben az ő példája nyomán lettem kulturális újságíró. Aztán filmkritikusként sok mozidarabot merőben másként ítéltünk meg, az ízléskülönbség azonban sosem befolyásolta a szívélyes kapcsolatunkat. Majd a kilencvenes évek elején együtt is dolgoztunk egy érdekesnek ígérkező hetilapnál. Szerkesztőként szembesültem Laci egyetlen szakmai gondjával, amely valószínűleg a gyorsújságírói múltjából származik: hadilábon áll a nevekkel. Kéziratait olvasva elég sokszor időztem a lexikonok polcánál.

Mindez azért jegyzem ide, mert a mai Népszavában jelent meg okos elmélkedése a Rubicon című történelmi folyóirat egyik figyelemre méltó cikkéről. A hitleri Németország budapesti követéről tűnődik a 84 éves szerző, tartalmilag tökéletesen elfogadható módon. Formailag sincs különösebb gondom az írásával, eltekintve attól a csekélységtől, hogy a követ nevét következetesen rosszul írja - négyszer is. Az Edmund még rendben is volna, a Weesenmayer-ben azonban fölösleges a megduplázott vé. A német megszállás idején Magyarország teljhatalmú helytartója ugyanis vével írta a nevét, ama faunak mondott betűvel, amelyet kivételesen nem efnek ejtenek a németek, hanem vének. Lacit valószínűleg ez a rendellenesség tévesztette meg.

Nem is tőle veszem zokon a négyszeres, tehát véletlennek aligha mondható elírást, hanem a szerkesztőjétől. Veesenmayer neve elég ismert ahhoz, hogy egy történelmileg művelt szerkesztő résen legyen, és ha szükséges, már csak az aggastyán kolléga iránt érzett tiszteletből is kijavítsa az első betűjét.