Ha a szüleim élnének, és autóval mennék Szegedre, a csengelei elágazásnál letérnék az M 5-ösről. Benéznék Nemere Istvánhoz, épp ma hetven éves. Befutott szerző, megírt vagy hétszáz könyvet. S hogy maradjunk a hetes számnál, a hét deci benzin jegyében ismertem meg. Még a múlt század hetvenes éveiben jelent meg riportja az ÉS-ben, mentőápolói tapasztalatairól számolt be.

Az amúgy is elavult Nysa-kocsik azért nem jutottak el időben a súlyos betegekhez, mert a szűken tartott mentőszolgálat spórolt az üzemanyaggal. A cikkből óriási botrány kerekedett, mégse mi ütöttük meg a bokánkat, hanem a tatabányai Új Forrás, közölte ugyanis a riport folytatását. Bírósági tárgyalásokra jártam szerkesztőségünk képviseletében, és figyeltem, ahogy a korabeli kultúrpolitika megbünteti a gyanútlan folyóirat-főszerkesztőt, miközben akaratlanul is híressé teszi a valóságfeltáró írás szerzőjét. Akiről kiderült, hogy univerzális tehetség. Jó néhány kezdő kiadó rendelt tőle könyvet, mert vele érdemes volt indulni. Az olvasók úgy vásárolták a regényes köteteit, mint a cukrot.

S bár vagy húsz évvel ezelőtt két könyvtáros bibliográfiát készített már akkor is terebélyes életművéről, most nehezebb dolguk volna. Megosztotta önmagát. Van például közismert női neve, melyen kisebb könyvtárnyi kötetet jelentetett meg. Van macsós neve is. Van angolos-németes neve, melyen második világháborús regényeket ír. És így tovább. Több álnéven publikál, mint amennyin Ságvári Endre szervezte a náciellenes akciókat, pedig akadt neki harminckettő. Így jön ki a bűvös hétszáz könyv, amellyel még nem világcsúcstartó, „csak” harmadik egy krimi- és egy gyerekkönyv-szerző mögött. Neki azonban van még ideje az élre törni.

Egészséges, rendszerezett életet él a Csengele melletti tanyáján. Egyszer, séta közben elmesélte, hogy hajnalban kel, és délelőtt megírja azt, amire előző délután készült föl, nagyjából tízoldalnyi szöveget. Csupán akkor hagy ki egy-egy napot, ha meghívják író-olvasó találkozóra. Így futottunk össze nemrégiben az Intercityn. Ő Debrecenből utazott haza, én a nyíregyházi munkahelyemről. Ceglédig végigbeszélgettük az utat, és meglepetésemre kiderült, hogy nem tagja a Magyar Írók Szövetségének. A hétszázadik kötet megjelenése után talán mégis érdemes volna megtisztelni.