A tegnapi bejegyzésben azt pedzegettem, hogy az internetadó elleni tüntetéshez kevés közük lehetett a baloldali pártoknak. Mert ha lett volna, akkor nem tízezrek mennek az utcára, csupán egy-kétezerre tellett volna a bizalmi tőkéjükből és a szervező készségükből. Mára kirajzolódott előttem a kormányzati kommunikáció iránya is: rátolni a tüntetést az ellenzékre.

Vagyis a baloldali pártok nemcsak kitalálták, hogy az emberek utcára tóduljanak, hanem azt is megszervezték, hogy a tüntetők legharciasabbjai megrongálják a Fidesz székházát. E felfogás két megtestesítője Kovács Zoltán és Rogán Antal. Az előbbi államtitkár, és az amerikai nagykövetség ideiglenes ügyvivőjével angolul twitterkedett, az utóbbi pedig a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjeként magyarul aknázta ki a közszolgálati médiumokban rejlő lehetőségeket. Negyven körüli, jól öltözött férfiak, akik persze nem az én benyomásaimmal vitatkoznak. A Médianapló bejegyzését másfél ezren olvasták, és nem valószínű, hogy ők közéjük tartoznának. Ettől azonban még merőben másként képzeljük el a vasárnap este történteket.

A különbség annyi köztünk, hogy értelmiségiként nem esik le fejemről az amúgy sem létező korona, ha mégis kiderül az ellenzéki pártok érintettsége. Megengedhetem magamnak a nyilvános gondolkodás luxusát, és ebbe az is belefér, ha utólag kiviláglik, hogy nem nekem volt igazam. A két úr azonban nem engedheti meg magának az önálló gondolkodást. Tehetségük abban nyilvánul meg, hogy az előre meghatározott kereteket milyen ügyesen töltik ki. Amíg tehát a rendőrségi vizsgálat nem zárul le, feltételezés áll szemben feltételezéssel. Az egyik szerzője vállalja a tévedés kockázatát, a másik szerzői viszont állításnak álcázzák feltételezésüket.

De tételezzük föl, hogy esetleg a két kormánypárti politikusnak lesz igaza. Elvégre annyit már tudhatok, hogy a pártaktivistának nevezettek közül kettő csakugyan ellenzéki párthoz sorolható. Ezt az egyik be is vallotta egy tévéműsorban, mondván, hogy már kilépett az MSZP-ből. A másikról pedig az Együtt ügyvezetője árulta el, hogy eltávolodott tőlük. De mi van akkor - kérdezem, megint csak megengedve magamnak a gondolkodás nyilvános luxusát -, ha a két fiatalember azért nincs hajdani politikai közösségében, mert elégedetlen az idei három kampányban megtapasztalt lagymatagságukkal és szervezetlenségükkel. A kormányzati kommunikációt tehát egyelőre manipulációnak könyvelem el.