A Magyar Nemzet szombati mellékletében olvastam egy szép cikket a nemrégiben elhunyt jobbszélsőről, Sándor Károlyról. A Csikarnak becézett focista portréja alapos és meggyőző, bár jellemző rám, hogy egy látszólag mellékes mozzanata ragadta meg leginkább a figyelmem.

Néhány évvel ezelőtt elhalálozott egy akkor már idős újságírónő. Tisztelői, túlnyomórészt családtagok és kollégák természetesen kimentek L. Réti Anna temetésére, de feltűnt a portré szerzőjének, hogy a gyászolók között álldogált a sötét ruhába öltözött Sándor Csikar is. (A sportolók nem arról híresek, hogy a pályafutásuk befejezése után is érdekli őket a fénykorukban velük foglalkozó újságírók pályafutása.) Kérdésére a 75-szörös válogatott azt válaszolta, hogy az újságírónőt azért kísérte el az utolsó útjára, mert „Olyan szépen írt rólam a könyvében.”

Ezt föltétlenül elmesélem a tanítványoknak, ha az újságírás-szemináriumon a szakmán túli megbecsüléshez érkezünk. Most mégis arról tűnődöm, hogy Sándor Károly abból a városból jutott el Budapestre, az MTK-ba és a válogatottba, ahol a szüleim éltek negyven évig. Szeged legérdesebb részén, a móravárosi utcán nevelkedett, és a becsületére válik, hogy rengeteget csiszolódott, amíg a nyomorból elindulva országos, sőt nemzetközi hírnévre tett szert. Játékosként együtt ügyeskedett a Puskás-féle Aranycsapat tagjaival, Nyugat-Európából hozott be „cuccokat”, a nyereséget azonban jól kamatoztatta. Könyvekkel és értelmes barátokkal vette körül magát. Miközben olvastam, hallgattam, néztem, nem gondoltam volna róla, hogy alacsony iskolázottságú.

Szállóige-gyűjteményemben őrzök is tőle egy bölcs mondatot, amely visszaadja a személyiségét és a szellemiségét. Egyik interjújában ezt fejtegette: „Az MTK-ban tanultam meg, hogy a bort nem meginni, hanem eladni kell.” (Népszava, 2003. november 26.) Istenem, hány neves focistáról tudunk, aki képtelen volt feldolgozni, hogy a visszavonulás után is vár még rá néhány dolgos évtized. Ők bizony alkoholba fojtották a tanácstalanságukat. Sándor Csikar nem tartozott közéjük, meg is hálálta neki a sors. Talán ezzel magyarázható, hogy alkalomadtán ő is hálával adózott a krónikásoknak. Többnyire csak annyi lesz az elégtételünk, hogy egy-két hajdani beszélgetőpartnerünk sötét ruhába öltözik, és kimegy a temetésünkre.