Éjszaka arra ébredtem, hogy szörnyű kép lebeg a szemem előtt. Felgyújtottam a villanyt, ittam egy pohár vizet, és felötlött, hogy honnan ugrott be a jelenet. Tegnap este láttam az egyik csatornán. A sivatag porára szőnyeget terítettek az iszlám milicisták, rajta térdelt a narancsszínű lebernyegbe bújtatott, lekopaszított, kövérkés férfi. Mögötte állt egy hozzá képest hatalmasnak rémlő, fekete ruhás, eltakart arcú alak, aki késsel hadonászott. Majd néhány perc múlva lefejezte az amerikai újságírót - hál’ istennek ezt már nem mutatta a tévé.

Évente egyszer olvasom a nemzetközi szervezet jelentését, hogy tavaly ennyi meg ennyi újságírót gyilkoltak meg világszerte, miközben gyakorolták a mesterségüket. A több százas szám mindig elgondolkoztat ugyan, elvontsága miatt mégsem rendít meg. Inkább csak azon tűnődöm, vajon bizonyos államszervezetek miért irtják a nyilvánosság képviselőit. Most más a helyzet, az elvontságból egyszeriben konkrétum lett, emberi sors. Sőt kétszeriben. A Szíria és Irak északi részén berendezkedett Iszlám Állam azzal sokkolja a civilizált közvéleményt, hogy amerikai újságírók nyakát nyiszálja, a tegnap látott Steven Sotloffé előtt James Foley fotóriporterét.

Van még néhány túsz a milicisták markában - mondta tegnap este rideg tárgyilagossággal egy szakértő -, de az „utánpótlás” elapadóban, mert a szerkesztőségek észbe kaptak. Rájöttek, hogy a terroristák nyugati, lehetőleg amerikai újságírókra vadásznak. Azóta helyettük - gondolom - helybéli zsurnalisztákat alkalmaznak, az ő haláluk kevésbé rázná meg a polgári demokráciában tévézőket-internetezőket. Ez már nem az a világ, ami elénk tárul a haditudósítók mozgalmas életét megelevenítő játékfilmekből, amelyeket vetíteni szoktam az újságírással kacérkodó tanítványoknak. De nem is az, amely után leginkább a lányok vágyakoznak.

Egyikük még diplomamunkát is írt erről. Kifejtette, hogy a sokzsebű kezeslábasba és terepszínű lemberdzsekbe öltözött, harciasan viselkedő haditudósítókat kezdik nőkre cserélni a tévémenedzserek. Lágyítani, humanizálni szeretnék a háborús borzalmakat, és erre az újságírónők alkalmasabbak, mint marcona kollégáik. Ha nők tudósítottak volna az Iszlám Állam rémtetteiről, alighanem óvatosabban járnak el. Hagyományos józanságukkal magyarázható ugyanis, hogy még nem halt ki az emberiség.