Itt van a Médianapló. E rovatba 2002. január elseje óta írok harminc sorokat, és közeledem az ötezredik glosszához. Minden lábjegyzet végére poént próbálok biggyeszteni, erre jött Dési János, és kitalált egy glosszatípust, amelyet évek óta ugyanazzal a csattanóval jegyez. Így hangzik: „Ceterum censeo, Orbánnak mennie kell.” A Népszava Cato-jának is ki kell persze szenvednie a cikk elejét meg a közepét, de legalább a végével nincs gondja - gondoltam irigyen.

Tegnap azonban olyasmit olvastam, ami korábban hiányzott a sorozatából: „És mégis azt mondom utoljára:” A kettőspont után pedig következett a félig latin, félig magyar mondat. Sejtettem, hogy mit jelent az ’utoljára’. Néhány héttel ezelőtt, egy pesti klubban, ahol a Népszava helyzetéről beszélgettünk, kesernyésen fejtegette, hogy a felesége egyre nehezebben viseli a pénztelenséget. Kiderült, hogy rosszul áll a szerkesztőség szénája, a kiadóhivatal kevés pénzből gazdálkodik, és már több újságírót nem lehet elküldeni, mert az már veszélyeztetné a legrégebb óta működő magyar napilap színvonalát - csökkenteni kellett tehát a munkatársak fizetését.

Nem hívtam föl a búcsúzó főszerkesztő-helyettest, hogy miért távozott, mert amit mondott az összejövetelen, a közönség előtt hangzott el, amit viszont négyszemközt mondana, azt nem akarom újságíróként világgá kürtölni. Majd megteszi ő, ha szükségesnek tartja. Csupán annyi tartozik a nyilvánosságra, amennyit átérzek a sorsából (hétszer voltam főszerkesztő-helyettes). Úgy vettem észre, hogy Dési János szívesen szerkeszt, még szívesebben törne ki a szakmai kalodából. A literátus újságírók közé tartozik, akik jól érzik magukat a legszubjektívebb sajtóműfajban, a tárcában, mert egyes szám első személyben is fogalmazhatnak. Ezzel magyarázható, hogy az utóbbi időben leginkább a szombati Szép Szó-mellékletben publikált, hétköznapi jelenléte jószerint az említett glosszasorozatra korlátozódott.

Belülről ismerem ezt a kétlelkű újságíró-típust, és az a benyomásom, hogy ha az ember könyveket akar írni, ki kell szállnia az adminisztrációval járó foglalatosságokból. Ilyen lehet a szerkesztés is, különösen ellenzéki környezetben, ahol filléres gondokkal küszködnek. Ez az a helyzet, kedves Jancsi, amikor nem érdemes búslakodni. Végre az is megírható, amire eddig nem volt időnk és erőnk.