A Népszava szombati rovatát mindig elolvasom. A címe 7-en a 7-ről, és hét újságíró fejti ki álláspontját a majdnem mögöttünk hagyott hét legjelentősebb eseményéről. Ezúttal például arról, amit a három ellenzéki párt sokak szerint bohózattá fajult egyezkedése ihletett. A kérdés így hangzott: „Ön kivel koordinálná az indulását?”

Elvonatkoztatnék a politikai tartalomtól, bonyolult volna ugyanis összefüggést teremteni az egyik válasszal. „A halálhír normálisan posztumusz” - írta Arató András. Gondolata szinte tökéletes, asztaltársaságban ismételgethető mondattá mégsem válhat, mert két idegen szó van benne. Igen ám, de a szállóigék lényegéhez tartozik, hogy mindig akad társalkotójuk. Valaki találékonyan fűz össze néhány szót, és figyelemre méltó mondata feltűnik olyanoknak is, akik szívesen farigcsálnak rajta. Tegyünk rá egy kísérletet! Az alapszó, ugye, a latin postumus, ami utószülöttet jelent, aki a nemző férfiú halála után jön a világra. Átvitt értelemben műalkotást is jelenthet, amely a szerző halála után jut el a közönséghez.

Miután azonban csupán körülírni lehet magyarul, jobban járunk, ha békén hagyjuk. Van viszont egy másik szó, melynek a jelentésével mindenki tisztában van: a normális. Ezzel lehetne kezdeni valamit. Az eredeti mondatot úgy egészíteném ki, hogy imigyen magyarítanám: ’A halálhír majdnem mindig posztumusz.’ Nem felel meg a valóságnak (akkor nem normális), ha kiderül róla, hogy ama bizonyos papa még él. Közismert példát említve, szegény Bajor Imre haldoklása több hónapig tartott, és kedvenc közösségi oldalamon legalább kétszer híresztelték, hogy a népszerű komikus elhalálozott. Harmadszorra már nem is akartuk elhinni, pedig igaznak bizonyult.

Műfajilag a halálhír kibontása a nekrológ. A magyar sajtó két világháború közti történetéből ismerős egy anekdota. A bulvárlap szerkesztőségében dolgozott egy szorgalmas újságíró, aki fülelt a társasági hírekre, és ha hallotta valakiről, hogy rossz bőrben van, előre megírta a nekrológját. Majd egyszer csak fogta magát, és eltávozott az élők sorából. Néhány nappal a temetése után érkezett a hír, hogy a közélet egyik jelentékeny szereplője elhunyt. Az ügyeletes szerkesztő a volt munkatárs ábécé-sorrendbe rakott gyűjteményéből előhúzta az újdonsült halottról megemlékező cikket, és nyomdába küldte. A néhai újságíró nevével persze, így lett a nekrológ is posztumusz.