Száz éve tört ki az első világháború. A következményeiből Bodor Pál napra pontosan nyolcvannégy esztendőt élt meg. Öreg barátom épp az aggastyánok és matrónák „kedvenc” betegségéből, a combnyaktörésből lábadozik, elméje azonban hibátlanul működik. Átélheti például a lánya irodalmi sikerét.

Johannát több mint négy évtizede ismerem. Még nem járt iskolába, amikor az apjára kísértetiesen hasonlító fekete, cserfes kislány a térdemre ült egy nagy bukaresti lakásban. Amidőn pedig Bodor Pál áttelepült Budapestre, megismertem a titkát: azért lett Diurnus álnéven a Magyar Nemzet napi jegyzetírója, mert nem akarta a Bukarestben rekedt lányát kitenni Ceausescu haragjának. A tizenéves túsz érzéseit írta meg az immár felnőtt Bodor Johanna a Nem baj, majd megértem című regényében. Az első Orbán-kormány idején láttam őt egy ellenzéki összejövetelen, a hajdani Sportcsarnokban. Tanult foglalkozásában lépett föl, táncolt - és nem tetszett. Most viszont tetszik, amit nem tanult foglalkozásában papírra vetett.

Fiatal újságíróként sokat jártam a román fővárosban. Megismertem a magyar kolónia tagjait, láttam jobbnál jobb színházi előadásokat, élveztem a kávéházi nyüzsgést, de csak most értettem meg, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben milyen is volt a hangulat. A felszín alatt burjánzott a diktatúra, a kiszolgáltatottságot, megalázottságot Bodor Johanna így fogalmazza meg: „Mi valamiből mindig kimaradtunk.” Ez a ’mi’ a bukaresti művészvilágot jelenti, azt az asztaltársaságot, amelyben ő a magyarka. Elfogadják a többiek, mert tökéletesen megtanulta a nyelvüket, ráadásul egyedül él egy nagy lakásban, ahová a kávéház bezárása után fölmehetnek bulizni, ha visznek az üres spájzba enni- és innivalót. A balett-táncosok, színészek és szobrászok lubickolnak a párizsias közegben, bár minden szavukra vigyáznak, mert ki tudja, hogy ki jelent róluk. Az egyre csinosabb lány pedig Budapesten élő apja helyett apapótlékot keres nála jóval idősebb férfiak karjában.

Az erotikus mozzanatokban érhető leginkább tetten az írással próbálkozó koreográfus finom ábrázolásmódja. Miközben szokatlanul őszintén számol be egy tizenéves túsz érzelmi kalandjairól, legföljebb egy-egy kifejezéssel hódol a bulvárnak. Ízlése megóvja attól, hogy túllépjen a szépirodalom keretein, holott akár slágerszerző is lehetett volna a magyarországi könyvpiacon. Maradt „csak” írónő, akire apja is büszke lehet a nyolcvannegyedik születésnapján.