Érdekel a fikakultúra, még ha a zsigeri hozzászólásoknak nem is tulajdonítok jelentőséget. Vannak azonban olyan kommentek, amelyek tűnődésre késztetnek. Bár előítéletesek, mégis érdemes őket továbbgondolni. Trabant a Fehér Ház előtt című bejegyzésemre például érkezett egy hozzászólás, amelynek álneves szerzője leteremtett. A képemről lesülhetne a bőr, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után két MSZMP-s politikust kínálok az olvasóknak.

Csakugyan ezt tettem volna? Úgy emlékszem, hogy mást írtam meg, bárki ellenőrizheti. Az egyiket, egy ügyvédet 1989 nyarán úgy választották meg megyei első titkárnak, hogy eltévedt a megyeszékhelyen, mert nem tudta, hol van a pártbizottság épülete. A másik, egy tanár 1989 őszén Trabanttal parkolt a pártközpont előtt, hogy részt vegyen az MSZMP-ből kivált MSZP elnökségi ülésén. Azóta mindketten a lejtmenetben lévő MSZP peremére sodródtak, holott épp az ilyen típusú „civileknek” kellett volna alkotniuk a baloldali párt gerincét. De nem akarom kikerülni a kommentelő MSZMP-jét, amelyet árnyaltabban láttatnék.

Régebben írtam egy tanulmányt arról, hogy a hatvanas évek végén miként fogadott a magyar társadalom egy botrányos írást, Végh Antal penészleki riportját. A nyírségi falu nyomorúságát feltáró szerző sokáig nem mehetett író-olvasó találkozókra Szabolcs-Szatmár-Beregben, a megyei pártbizottság első titkára ugyanis kitiltotta. Ez hitelesíti a kommentelő értékítéletét. Igen ám, csakhogy a Bács-Kiskun megyei pártbizottság első titkára, Romány Pál összehívta a helyi pártitkárokat, elolvastatta velük a riportot, és felszólította őket: ha ilyen falu van a körzetükben, számolják föl a nyomorúságos helyzetet. Vagyis embere válogatja.

Albert Speer emlékiratában is olvastam egy figyelemre méltó mozzanatot. Hitler fegyverkezési minisztere arról számolt be, hogy a Führer 1944 őszén még alaposabban akarta megszorítani az amúgy is rosszul táplált lakosságot, az erőforrásokat pedig a hadsereg megerősítésére szánta. A németországi régiók vezetői, a gauleiterek azonban lebeszélték. Az már nem fért bele a Hitler iránt érzett tiszteletükbe, hogy éhhalálra ítéljék a gondjaikra bízott embereket. Bizonyára voltak köztük olyanok is, akiket később háborús bűnösként ítéltek el, nem is ok nélkül, az iménti álláspontot mégis a javukra írnám. Ha a kommentelő helyében volnék, így próbálnám árnyalni a történelmi félmúltat.