Szétzilálódott a baloldal. Három pártra tagozódik, és közülük kettőnek nincs is elnöke. Előbb-utóbb lesz, de nyakukon az önkormányzati választás. Ebben a helyzetben érdekes lehet Tóbiás József interjúja a Népszabadságban. Indul az elnökségért, és esélye van arra, hogy a mintegy öt hét múlva esedékes MSZP-kongresszuson meg is választják. A rokonszenves hangvételű interjú szélére két megjegyzés kívánkozik.

Lévén a Médianapló szakmai jellegű blog, szívesen olvastam volna Tóbiástól egy bekezdésnyit a médiáról. Erre ugyanis az egész újságoldalnyi, tehát terjedelmes beszélgetésben nem tért ki. (Az újságíró is szóba hozhatta volna.) Öröm az ürömben, hogy az elnökjelölt legalább nem élt az elhasznált érvvel, amit a baloldali politikusok hallatnak: a Fidesz uralja a médiateret, az ellenzék alig jut médiafelülethez. A vezető kormánypárt csakugyan uralja a médiateret, bár ezzel együtt is meglepően sok módjuk volna az ellenzéki megnyilvánulásoknak, ha a baloldali politikusok ismernék a fővároson túli médiumokat. Vagy ha ismergetik is őket, képesek volnának kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Például azt, hogy hatóerejüket megsokszorozná, ha országos hálózattá kapcsolódnának össze. Másféle közelítésmód is lehetséges persze, ám az MSZP elnökjelöltje adós maradt a médiáról kialakult elképzelésével.

A másik megjegyzés kilépés a magam számára körülrajzolt szakmai keretből. Tóbiás József kifejti az interjúban: „A Fidesz-kormány nem a felemelkedést, hanem legfeljebb a túlélést kínálja 3,5-4 millió embernek.” Ez igaz. De vajon melyik párt gondolkodik reálisabban? Az, amelyik tudomásul veszi, hogy egy államadóssággal küszködő országban az elesettek akkor sem számíthatnak fölemelkedésre, ha a hatalmon lévők mindent megtesznek értük? (Nem szép tőlük, hogy nem is tesznek meg semmit, ezért gyakorlatilag lemondanak róluk.) Vagy az a párt gondolkodik reálisabban, amelyik a túlélésért küzd, és kétmilliárd forintos adóssággal küszködik, de ha hatalomra jutna, az államadóssággal küszködő országban nem a túlélést tűzné ki célul a szegények számára, hanem a fölemelkedést?

Talán itt rejlik a magyarázat, hogy az érintett témák közül miért maradt ki a média. A túlélés valószínűleg szánalmas cél ahhoz, hogy vonzó legyen a választópolgárok számára. Vajon nem lehetne mégis nyilvánosan szembenézni ezzel az ellentmondással, ha már új alapokra kéne helyezni az ellenzéki politizálást?