Horthy Miklós 1940. szeptember 15-én vonult be Kolozsvárra. Alighanem fehér lovon, ahogyan szokott a felszabadított (megszállott) városokba. Az a kislány, aki néhány évvel később az anyám lett, éppen csak betöltötte a tizennegyedik évét. Ott állt a tömegben, és valószínűleg integetett Magyarország közeledő kormányzójának. Már nem hívhatom föl szegedi lakásában, hogy kifaggassam a részletekről. Pedig milyen jó volna, úgy talán még inkább érteném Magyari Tivadar Lárévédére! című írását.

Az ismert erdélyi szociológus azt fogalmazta meg Viszontlátásra című gondolatkísérletében, hogy a XXI. századra felduzzasztott Kolozsvárról eltűntek a románok. Egyik napról a másikra, épp úgy, mint 1940 szeptemberében. A különbség „csak” az, hogy akkor a százezernyi lakosság harmadát adták, most viszont már 250 ezren tűntek el. Ott maradt mintegy 60 ezer magyar, akiknek feltűnik a kihalt utca, az elillant szomszéd, a házastársi ágy üres másik oldala. A társadalomtudós a tőle elvárható pontossággal és a számomra legalábbis meglepő szépírói tehetséggel láttatja a románok nélküli várost, a kolozsvári magyarok meghökkenését, tétova kíváncsiságát.

Évszázadokon át könnyen fordították románra a szót, a helybéli románok pedig magyarra, ha összefutottak, kezet nyújtottak egymásnak, és beszélgettek az utcasarkon vagy a főtéri kávéházban. A legutóbbi hetven évben ez a polgári viselkedéskultúra változott meg gyökeresen. A környező hegyekből és a távoli Regátból érkezett emberek beköltöztek a tömbházakba, Cluj-zsá, később még Napocává is változott a kincses Kolozsvár. A gyökértelen többség elvárta, hogy alkalmazkodjék hozzá az őshonos kisebbség.

Szokatlan, hogy az érdekfeszítő gondolatkísérlet és irodalmi csemege nem folyóiratban jelent meg, hanem a szerző blogjában. Megadom a hozzáférhetőségét (magyari.transindex.ro), hogy más is ízlelgethesse a sűrű, mégis olvasmányos szöveget. A közlés helye bizonyára nem véletlen. Ha a novella erdélyi vagy pláne magyarországi folyóiratban látott volna napvilágot, óhatatlanul aktuálpolitikai rétegek rakódnak rá, és ki-ki az előítéletei alapján értelmezte volna. Az ínyenceknek való élményt azzal nyomatékosítja Magyari Tivadar, hogy a magukra hagyott magyarok tanácstalanul néznek össze. Hát akkor most mit kezdjenek magukkal a románok nélkül? Annyira megszokták őket.