Többen is érdeklődtek a tegnapi bejegyzés témája iránt. Sőt, olyan érdeklődő is akadt, aki szívesen olvasná azt a médiapolitikai jegyzetet, amelyet a kommunikáció szakos főiskolásoknak és egyetemistáknak írtam. Ennek nincs akadálya, mert a 170 oldalnyi szöveg kering a digitális térben. Bár nyilvános közlésére nem adtam engedélyt, a hallgatók nincsenek tisztában a szerzői jogokkal. Föltették az internetre, és több diák-fórumon is hozzáférhető.

Tudomásul vettem a helyzetet, amiből azonban minden vizsgaidőszakban adódnak kényelmetlen pillanatok. Miközben a diákok dolgoznak a kihúzott tételen, elkérem tőlük a kinyomtatott jegyzetet, és tanulmányozom az aláhúzásokat, színes besatírozásokat, kézírásos széljegyzeteket. Észrevettem ugyanis, hogy az értelmes hallgatók zseniálisan egyszerűsítik, és vizsgázás közben is figyelemre méltó módon foglalják össze a mondandómat. Amit pedig jobbnak találok a saját fogalmazásomnál, azt elkérem tőlük. Így válnak társszerzőkké, van tehát némi joguk ahhoz, hogy a „közös” szöveget jóváhagyásom nélkül helyezzék el a világhálón. A baj csak az, hogy minden tanévben elég sokat változtatok a jegyzeten. Húzok belőle, írok hozzá, és ha az óvatlan vizsgázó nem a legfrissebb változatból készül fel, könnyen pórul járhat. Nem mintha alapjában változna a felfogásom, de mindig árnyalok egy kicsit rajta.

Olyan értelemben elégedett vagyok a jegyzettel, hogy sikerült megteremteni az esélyegyenlőséget, elvégre mindegyik tétel tíz-tizenkét gépelt oldalnyi terjedelmű. Megfigyeltem azonban, hogy a vizsgázók mégis szívesebben beszélnek a rendszerváltás előtti évtizedek médiapolitikai összefüggéseiről. A régmúlt ugyanis leülepedett, kikristályosodott a tudatukban, a történelmi körülményekről is tanultak valamit a középiskolában. Könnyebb a múltba vesző tételekről beszámolni. A legutóbbi negyedszázaddal viszont az a gond, hogy sok a nyitott kérdés; bennem, a tanárban is sok a kérdőjel. Ezért aztán ama ellentmondás rajzolódik ki, hogy a huszonéves hallgatóknak minél több személyes élményük van a rendszerváltás utáni időszakról, annál kevésbé értik a médiabeli összefüggéseket.

Ezzel magyarázható, hogy a digitális térben kerengő jegyzet csigalassúsággal alakul át a legutóbbi évszázad magyarországi médiapolitikáját elemző könyvvé. De dolgozom rajta, és ha nem jön közbe semmi, jövőre le is tehetem az érdeklődők asztalára. Most már „csak” a kiadók érdeklődése hiányzik hozzá.