Nemrégiben vitába keveredtem Szanyi Tiborral. Szomorúsággal töltött el, amit a nyilvánosságról gondolt. Röstellem, hogy érvelés közben eljátszottam a nevével. Azt fejtegettem, hogy ha Orbánék esetleg meghosszabbítják az országlásukat, és az ellenzéki sajtót a föld alá kényszerítik, akkor nem szamizdatba írunk, hanem szanyizdatba. Azóta a miniszterelnök újabb kétharmadot könyvelhet el. Megtörténhet, hogy a szocialista politikus egy földalatti újság irányítója lesz. Engesztelésképpen a szóviccért hadd frissítsem föl a szerkesztéshez elengedhetetlen nyelvtani ismereteit.

Becsületére válik, hogy a Népszabadság mai számában Macskafogó címmel kifejtette álláspontját a Kormányváltók szövetségének nevezett ellenzék választási vereségéről. Okfejtésében találtam megszívlelendő mozzanatokat, mégis inkább az ejtett gondolkodóba, hogy milyen könnyedén bánik az írásjelekkel. A háromnegyed újságoldalnyi cikkben húsz hibát fedeztem föl. Ez nem is olyan sok ahhoz az eszmefuttatáshoz képest, amelyet szinte napra pontosan egy hónappal ezelőtt, március 24-én jelentetett meg a Népszavában - akkor negyvenkilenc hibát számoltam össze. Egyre inkább az a benyomásom, hogy az egyébként jó vitakészségű politikus hadilábon áll az írásjelekkel. A hibák több mint fele valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a középiskolában olyan magyartanárt fogott ki, aki utált nyelvtan órákat tartani.

Itt van ez a mondat a Népszavából: „Ám közelítsük meg a problémát onnan, hogy mire jó egy Bissau-Guinea-i útlevél?” A mondat második felében kétségkívül van egy kérdés, amiből azonban korántsem következik, hogy kérdőjelet kéne tenni a végére, a mondat első felében ugyanis a szerző felszólít bennünket, hogy közelítsünk meg valamit, ezért felkiáltójelre lett volna szükség. A mai cikkében pedig ez olvasható: „Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy alkalmas volt-e a közös miniszterelnök-jelöltünk?” A mondat kijelentéssel kezdődik, és hiába van a második felében egy kérdés, a végére bizony pontot kellett volna biggyeszteni. Aztán itt van ez a mondat: „Ugyan már!” Ez megállapítás. Minek ide felkiáltójel? (Pontatlanul fogalmaztam volna, ha azt írom, hogy ’Ez megállapítás, minek ide felkiáltójel?’)

Ha majd úgy alakul a helyzet, hogy szanyizdatba írunk, ígérem, próbálok alkalmazkodni a főszerkesztő forradalmi stílusához. Addig azonban maradnék a magyar helyesírás elég logikus szabályainál.