Ha a választási kampány sűrített politika, akkor a kampánycsend a böjthöz hasonlítható. Hogy a vezeklésre hajlamos ember megtisztulhasson a piszkos gondolatoktól, mellesleg pedig a szervezete is kiürítse a mérgező salakanyagokat, táplálékot von meg magától. Van olyan böjt, amely csak bizonyos ételektől-italoktól tartóztat meg, speciel a politikai (közéleti) választás előtti kampánycsend a táplálkozás teljes megvonását jelentette. Igaz, csupán egy napra, és ezt is múlt időben.

Mindazonáltal gyakran megtörtént, hogy a szavazás előtti huszonnégy órában nyilvánosan is torkoskodtak a politikusok. Hátha rokonszenvet keltenek az elképzeléseik iránt, és másnap eladhatják nekünk a portékájukat. Választópolgárként kárhoztattam az ügyeskedésüket, szerkesztőként mégis örültem az álszent kampánycsendnek. Az országgyűlési választásokat ugyanis általában vasárnapra írta ki a köztársasági elnök, és az előtte való csütörtökön az újságszerkesztők végre felszabadultabban készülhettek a szombati mellékletre. Elővehették az íróasztal legalsó fiókjából (a számítógép legelhanyagoltabb könyvtárából) a kósza kéziratokat, amelyeket írók vagy literátus újságírók küldtek a közlés reményében. A legtöbbjük tárca volt, a sajtóműfajok közül az egyetlen, amelyben a szerző úgy fogalmazhat egyes szám első személyben, hogy az ne hasson magánügynek.

Élvezettel olvastam azokat az újságokat, amelyek a kampánycsend idején láttak napvilágot. Egy napra eltűnt belőlük a sűrített politika, és megjelent bennük az elfojtott én, a hangulat, az érzés, a magánérzetekből összeálló közérzet. Mindaz, amiért érdemes gondolkodni. Ennek vetett véget a parlamenti többség, amidőn kiiktatta a választási törvényből a kampánycsendet. Elismerem, hogy képmutató gyakorlatot szüntetett meg, mégis szomorúan olvasom a mai újságokat. Interjúk pártvezetőkkel, körkérdések közéleti személyiségek részvételével, publicisztikák a választási kilátásokról. Tömény politika a tiszta víz helyett.

Kétségtelen, hogy van logika a kampányböjt felszámolásában, sajnálom azonban a kampánycsend haszonélvezőit. A szerkesztőket, akik megszabadulhattak a facér kéziratoktól, de leginkább a tárcaírókat, akik négyévenként legalább egyszer a nagyobb nyilvánosság előtt fejthették ki, hogy mi lakozik a lelkükben.