Az első napilap, amelynél dolgoztam, a Hajdú-bihari Napló volt. A sors iróniája, hogy most az egyik tanítványom szerkeszti. Kovács Zsolt azon borong a szabad sajtó napja alkalmából, hogy a tizenévesek nem olvasnak újságot.

Megítélése szerint a tinédzserek elvannak a közösségi oldalakkal, leginkább a Facebook-kal. Nem azt állítja persze, hogy beszűkült az életük, és beérik az ott látható képekkel, olvasható hírekkel meg kommentekkel.. Hanem azt, hogy csak később, a felnőtt korba érve, munkájuk révén tágul ki körülöttük a világ. Egyelőre gyűjtik az ismeretlen ismerősöket és a közöttük keringő információkat, még inkább pletykákat. A vezércikk írója reménykedik abban, hogy előbb-utóbb mégiscsak kezükbe veszik az újságot, vagy legalábbis a számítógép képernyője, az okostelefon kijelzője előtt lesznek a digitális Napló olvasói.

A leírás pontos, és elég régen kikerültem a hajdú-bihari valóságból, hogy vitatkozzam vele. Mégis derűlátóbb vagyok hajdani tanítványomnál. Begyűrűzött hozzánk ugyanis valami figyelemre méltó jelenség, bár elismerem, hogy a Dunántúlra jobban, mint Kelet-Magyarországra. Egyszer interjút készítettem a ZIS (Zeitung in der Schule) elnevezésű, újságolvasásra nevelési mozgalom főnökével. Elmesélte, hogy a hasonló nagyságú és lélekszámú Ausztriában évente mintegy százezer diák kapcsolódik be a ZIS-be. Érettségi után pedig kétharmaduk fizet elő újságra. Akik viszont nem olvasnak diákkorukban lapokat, azok közül keresőként „csak” minden harmadik áldoz pénzt a sajtóra. Mi nem állunk ilyen jól.

Idestova egy évtizedes a három olvasásra nevelési mozgalom: a SÉTA (Sajtó és Tanulás), a HÍD (Hírlapot a Diákoknak) és a LADIK (Lapot a Diákoknak). Azóta több mint százezer felső tagozatos és középiskolás vett részt valamelyikben. Nem egy, hanem tíz év alatt. A két ország sajtókultúrája abban különbözik, hogy a ZIS mögé állt az osztrák oktatási kormányzat, ráadásul a papírgyártó magáncégek is fantáziát látnak benne, nálunk viszont az oktatási kormányzat rá sem bagózik a hazai mozgalmakra, melyeket a papírgyárak sem támogatnak. Romlanak tehát a mutatók, mégis az a benyomásom, hogy van némi remény.

A közreműködő tanárok rutinosabbak lettek, és az igényesebb diákokból sem veszett ki a körülöttük rohamosan táguló világ iránti kíváncsiság. De vajon eljutunk-e oda, hogy a magyar állam végre komolyan vegye az újságolvasásra nevelést?