Ma reggel a szeghalmi panzióból sétáltam ki az állomásra. Már várt az InterPici, két pirosra festett vagon. Átdöcögtünk a Sárréten, Gyomán pedig fölszálltam a Keleti pályaudvarba tartó gyorsvonatra. S miközben közeledtünk a fővároshoz, lepergett előttem a tegnap délután Csökmőn.

A Faluház dísztermébe kétszázan férnek be. Nem írhatom le, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, de ha egy kétezer lakosú településen csaknem kétszázan eljönnek a helyi lap tizenötödik születésnapjára, akkor Budapesten 160-170 ezer embernek kéne termet keresni, hogy megünnepelhessék a lapjukat (ha volna ilyen). Ma, a szabad sajtó napján keresem a tegnapi érdeklődés okát. Nem abban találtam meg, amit az egyik szónok fejtegetett, hogy sikerült politikamentesíteni az újságot. A Csökmői Mozaik népszerűségének okát abban látom inkább, hogy hál’istennek nem sikerült mentesíteni a politikától. Abban az értelemben legalábbis nem, ahogy a közügyeket véljük politikának. Sikerült viszont elkerülni a pártpolitikai elfogultságokat.

Szerintem a helyi újságban nincs semmi rendkívüli. Olyan, mint egy normális lap. Hozzá képest a helyi sajtó furcsa a vidéki Magyarországon, mert ránehezedik a polgármester. Azért nem jelzem az elöljárók párt-elkötelezettségét, mert politikai rokonszenvüktől függetlenül igyekeznek ellenőrizni a helyi nyilvánosságot. A Berettyó és a Sebes-Kőrős között megbúvó faluban a szerkesztőség vagy évtizede lemondott az önkormányzati támogatásról. A sors iróniája, hogy ezzel vásárolta meg a függetlenségét. A munkatársak alapítványt hoztak létre, megtanultak pályázni, és mindig csurran-cseppen valami. Nemrégiben például jelentős pénzadomány érkezett egy Németországba elszármazott asszonytól - jó darabig lesz miből fedezni a nyomdaszámlát. Az újság 450 példányban jelenik meg, és mintegy félszázra fizetnek elő az elszármazottak.

Fönt, a színpadon, arccal a közönség felé fordulva, egyik lábukról a másikra álltak a munkatársak. Szemlátomást nem szoktak hozzá az ünnepléshez. Hárman az alapítók közül: egy ötvenes, egy negyvenes, és tanítványom, a főszerkesztő. Mellettük vagy tízen, kizárólag huszonévesek. Abban a pillanatban az volt a benyomásom, hogy az utánpótlás is részrehajlás nélkül viszi majd tovább a helyi újságot.