A Petőfi körül tömörülő márciusi ifjak tizenkét pontja miatt vált hagyománnyá, hogy e hónap közepén a sajtószabadságról elmélkedünk. Általában az jön ki az okfejtésekből, hogy baj van vele. Külön fájlba gyűjtöttem a sajtószabadság meghatározásait és szellemesebb körülírásait, a napokban pedig készítettem egy összeállítást. Negyven mondat jelképezi a rendszerváltás utáni korszak médiaszemléletét.

Meglepett, hogy a negyedszázadból tizenöt gondolat adja vissza huszonegy év hangulatát, az utolsó négy esztendőt viszont huszonöt mondat jellemzi. Márpedig ha a kormányzati ciklus „termése” meghaladja az öt korábbiét, akkor valami nem stimmel a nyilvánosságban. Nem mintha bármikor is stimmelt volna. Ha csak a jogszabályokat nézzük, az 1995. december 21-én elfogadott médiatörvény nem az államot korlátozta a médiumok ellenőrzésében, hanem a médiumokat az államéban. Aztán a mértékkel elégedetlen törvényhozók kidolgozták azokat a javaslatokat, amelyek még inkább rányomták volna bélyegüket a nyilvánosságra. Volt egy ötpárti elképzelés 2008/2009 fordulóján, amely már éppen gúzsba kötötte volna a nyilvánosság képviselőit, amikor a Fidesz megakadályozta a szavazást.

Kihátrált a többi párttal kötött megegyezésből, esélyes lett ugyanis a választási győzelemre. A javaslatot megtisztította a kompromisszumos elemektől, a kétharmad megszerzése után pedig országgyűlési többségével elfogadtatta a jelenleg hatályos médiatörvényt. A 2010-es keltezésű jogszabályt szintén december 21-én szavazták meg a kormánypárti képviselők. Egyetlen előnye, hogy a médiapolitikai vizsgára készülő főiskolásoknak és egyetemistáknak elég lesz a két évszámot megjegyezni. A hazai és a nemzetközi felhördülések után itt vagyunk tehát egy elborzasztó jogszabállyal, amely 228 paragrafusban korlátozza a nyilvánosságot az állam ellenőrzésében.

Még a kormánypárti oldalon is akadtak újságírók, akik csóválták a fejüket, sőt némelyikük írásban fejezte ki az ellenérzését. Olyan légkör alakult ki a szakmánk körül, hogy nem vesztette érvényét a kesernyés megjegyzés, amelyet szekszárdi pályatársam, Wessely Gábor közölt a Magyar Sajtó 2000/5. számában, mellesleg az első Orbán-kormány országlása idején: „Sajtószabadság akkor lesz Magyarországon, ha az el nem kötelezettségből legalább olyan jól meg lehet élni, mint a szekértolásból.”