Él az Egyesült Államokban egy Scheppele nevű történész. Megtanult magyarul, hogy eredetiben tanulmányozhassa a dokumentumokat, és egyike ama keveseknek, akik kivesézik az Orbán-rendszert. Hivatkoznak rá, idézgetik ugyan, mégis azt vette észre, hogy csupán a Galamus nevű véleményportál adja közre teljes egészében a cikkeit, esszéit, tanulmányait. Viszonozta a szerkesztőség előzékenységét, ebből származott a bonyodalom. Terjedelmes elemzést írt a magyar választási rendszerről, és azzal küldte el a Galamushoz, hogy ekkor és ekkor jelenik meg Krugman Nobel-díjas közgazdász blogjában, a vendégeknek fenntartott rovatban.

Ezt figyelembe véve készült el a magyar fordítás, közbeszólt azonban a véletlen, amely gyakori vendég a szerkesztőségekben. A világhírű blogger egy nappal később kezdte a közlést, a magyar változat tehát az eredetinél korábban látott napvilágot. Amiből Kumin Ferenc, a külföldi kommunikációkat figyelemmel kísérő kormányrészleg vezetője azt szűrte le, hogy nem egyszerűen kapcsolat alakult ki a hazai és a külföldi kritikusok között, hanem itthonról írják a látszólag kint fogalmazott szövegeket. A Galamus szerkesztője, Mihancsik Zsófia hiába írta meg kétszer is, hogy téved az államtitkár-helyettes; a tanulmány szerzője azért küldte korábban az angol szöveget, hogy a fordítónak ne kelljen kutyafuttában tolmácsolni a gondolatait.

Nem várható el, hogy a választási kampány kellős közepén a kormánnyal rokonszenvező média munkatársai kesztyűs kézzel bánjanak az Orbán-rendszer talán legalaposabb külföldi kritikusával. Amidőn viszont megjelent a szerkesztői magyarázat, bekövetkezett a pillanat, amikor a szakmai beleérzésnek (empátiának) felül kellett volna írnia a kormányzat iránti lojalitást. Kumin Ferencet érteni vélem. Őt a kormány azért fizeti, hogy csapjon le a vélt vagy valóságos ellentmondásokra, és tudatosítsa a közvéleményben, hogy a belső árulók miként játszanak össze a külső ellenséggel. Bár ha egy szemernyi maradt volna benne a hajdan független értelmiségiből, a szerkesztői magyarázat után már elhárította volna a Hír TV meghívását, hogy tovább üsse a vasat.

Nem értem azonban a dróton rángatott Scheppeléről változatlanul képzelődő újságírókat. Úgy tettek, mintha nem olvasták volna a Galamus hihető magyarázatát, amely a szerkesztőségi gyakorlatukban bármikor előfordulható hibaforrásra is felhívta a figyelmet. Beleérző szakmabeliként helyettük szégyellem magam.