Nem szeretem a temetéseket, bár ma temetik Boros Zsuzsát. Aligha megyek ki, inkább ebben a harminc sorban búcsúzom el tőle. Ő a Gyerekszoba első halottja. Így nevezték a történettudományi intézetben, a folyosó legvégén balra nyíló helyiséget. Talán háromszor négy méteres volt, hétfőnként és péntekenként öten szorongtunk benne, ha csak nem jött be hozzánk a már harminchoz közeledő Glatz Ferenc, Szabó Miklós vagy Vida István. Megbeszéltük, hogy ki mire jutott a levéltárban, az akadémiai kézirattárban, a parlamenti könyvtárban.

A szobalakók közül ábécé sorrendben Zsuzsa az első. Francia volt a másik szakja, és érdeklődését mindvégig megtartotta. Amidőn utoljára találkoztunk két évvel ezelőtt a Kiskörúton, az egyik antikvárium előtt, fél órát beszélgettünk a csípős hidegben. Elmesélte, hogy docens az ELTE jogi karán, és van egy fia. De a betegségéről nem számolt be, amiről pedig az egyik napilap által közölt partecédulában azt olvastam, hogy hosszú ideig és türelmesen viselte. Ugyanolyan csöndes, kedves és elnéző mosolyú maradt, mint amilyennek a múlt század hetvenes éveiben, a Gyerekszoba zsivajában megismertem.

Csurdi Sándort a rendszerváltás eseményei sodorták el a tudománytól, médiatörténeti ismereteit a szociáldemokrata párt sajtófőnökeként hasznosította. Aztán eltűnt a szemem elől, a torzsalkodó szocdemekkel együtt. Nemrégiben beszéltünk telefonon, információt kértem tőle, épp a Gyerekszobával kapcsolatban. Immár nyugdíjas, és csöndesen éldegél. Szakmailag Gergely András vitte a legtöbbre közülünk. Elismert XIX. század-kutató, bár az ő tudományos karrierjét is kacskaringóssá tette, hogy diplomataként (nagykövetként) néhány évig külföldön dolgozott. A másik Szabad György-tanítványt, Nagy Józsefet szintén a politikus professzor állította diplomáciai pályára. Utoljára egy étteremben futottunk össze, ahol mindenkit elbűvölt a régi kedélyével.

Utolsó vagyok az ábécében. Egy negyven éve közölt Gyerekszoba-riport szerzője dendinek nevezett az ÉS-ben, mert nyakkendőben jártam, és rádiókritikákat írtam egy ifjúsági hetilapnak. Azóta nyitott könyv az életem, elvégre az újságíró minden tévedését nyilvánosan követi el. Azt viszont kevesen tudják, amit a Gyerekszoba egyik lakója üzent: a legjobb történész volnék az újságírók között, és a legjobb újságíró a történészek között. Kihallom belőle az iróniát, és el is fogadom az értékítéletet. Talán mégis kimegyek Zsuzsa temetésére, hogy ezt elmondjam neki.