Két évvel volt fiatalabb az apámnál, és másfél évtizeddel élte túl. Elég jól ismertem. Írtam a filmjeiről, kétszer is zsűriztünk együtt, de sosem éreztem, hogy apapótlékot kéne keresnem benne. Ő rendező volt, én meg kritikus - tartottuk a lépésnyi távolságot. Bár volt egy pillanat, amikor közel kerültem hozzá.

1989 nyarán ő elnökölte a miskolci dokumentumfilm-fesztivál zsűrijét. Csöndesen csordogáltak az események. Filmeket néztünk, jókat és rosszakat, ízletes flekkeneket sütött nekünk egy vérbeli büfés-kocsmáros, Jancsó pedig kedélyesen terelgette a sok helyről verbuvált zsűritagokat. Mígnem elérkezett június 16-a, amidőn azzal kezdte a napot, hogy akkor most huszonnégy órára felfüggesztjük az értékelést, mert Pesten újratemetik Nagy Imrét és társait. Ültünk az ódon szálloda különtermében, a színházzal srévizavé, néztük a Magyar Televíziót, és beszélgettünk. A társaságban Jancsó Miklós volt a legidősebb és legtapasztaltabb, és ő mondta ki azt, amit a többiek legföljebb csak kapisgáltak.

1956. október 6-áról mesélt, amidőn újratemették az 1949-ben fölakasztott Rajk Lászlót és társait. Szerinte az a hangulat alapozta meg az október 23-i fejleményeket, amelyeket azért nem élhetett át, mert az Állami Népi Együttessel Kínába utazott, hogy filmet készítsen a fellépésekről. Az 56-os újratemetést hasonlította a 89-eshez, és bár a rendszerváltás a vagy rendszerváltoztatás kifejezést nem használta, a maga szabad szájú módján jósolta meg a Kádár-rendszer összeomlását. Szakmai érdekesség, hogy fölfedezte a koporsónál álló Orbán Viktor kommunikációs adottságait. Füllentenék, ha azt írnám, hogy meglátta benne a jövendő miniszterelnököt, ám profi hatáselemzőként szabatosan elemezte a képernyőn látható fiatalember megnyilvánulását, különösen a metakommunikációját. A tartalmat és a formát, amely megkülönböztette a többi szónoktól.

Hogy aztán később miként vélekedett róla, azt tegnap, a halála után egy-két órával tudtam meg. Egy szerkesztőség számára készítettem összeállítást a legutóbbi negyedszázadban elhangzott mondataiból. Tanulságos olvasmány. Ahogy telt az idő, és aggastyán korba érkezett, egyre többet foglalkozott a halállal. Lassanként megbékélt vele. Idejegyzem az utolsó idézetet: „Mindenki ugyanúgy végzi - ebben legalább demokratikus az élet.”